A tárgyak lázadása – Nem jövünk ki jól egymással

A gonosz bicaj

Első „nagy” biciklim, egy fekete 28-as Csepel valamiért haragudott rám. Barátomnak ugyanolyan gépe volt, csak piros, azzal soha semmi baj nem volt. Az enyém bezzeg megátalkodottá vált már a legelső pillanatban! Azzal kezdte, hogy első utam alkalmával ledobta a láncot. Akkor még kezdő voltam, csak segítséggel tudtam visszarakni. Ilyen apró dolgokkal rendszeresen bosszantott. De igazán az alábbi eset után haragudtam meg rá. Újpesten voltunk barátommal, nagyanyai látogatáson. Elég későn indultunk haza, és nem telt el sok idő, amikor éreztem, hogy nem úgy megy alattam a bringa, ahogy kellene, az első kerék rendetlenkedik. Megálltunk a Frangepán-Váci út sarkán. Az idősebbek talán még emlékeznek: ott állt egy büfészerű valami, inkább italt lehetett kapni, állva kellett fogyasztani a kitett magas asztaloknál. Rendszerint jó sokan voltak esténként. Szóval megszakítottuk a tekerést, és felemeltem a bicaj elejét, barátom pedig teljes erejéből megpörgette az első kereket, hogy lássuk, mi a baj. Az ott iddogáló nép nagy örömére a kerék azonnal életre kelt, és leugorva az agyról elindult a sötétben. Mi rohantunk utána, mint hajdanán a karikát hajtó gyerekek, épp csak botunk nem volt. Nagy nehezen – a nézők kicsit gúnyos biztatása mellett –, utolértük a szökevényt, visszavittük és egy idősebb, ott iszogató úr segítségével visszaszereltük. Ekkor döntöttem el, hogy útjaink elválnak a bringával. Hamarosan el is adtam, és vettem egy sokkal barátságosabbat.

Cseppről cseppre!

Van még egy tárgy, amivel harcban állunk. A szemcsepegtető. Elég sokat kell használnom. A két szürkehályog-műtétem után is, meg hát, elég sokat ülök a számítógép előtt, és a csepegtetés jót tesz a fáradt szemnek. Az az igazság, hogy a szemem a gyenge pontom azóta, hogy 10 éves koromban egy kiránduláson belecsapódott egy faág. Akkor nem volt semmi vész, de másnap délutános voltam – bizony, akkortájt még délelőtt-délután jártunk iskolába hetenként váltogatva –, és délelőtt feljött nagymamám. Összecsapta a kezét, mert a szemem olyan piros volt, mint annak a bizonyos húsvéti nyúlnak, és indultunk az SZTK-ba, Hát, ezután az élmény után lettem allergiás arra, ha valaki a szemem felé közelít. De csepegtetni muszáj. Ha nem is naponta, de gyakran. A gyerekkori élmények utóhatásaként félek a saját kezemtől: ahogy közelítek a szemem felé, reflexből el is húzom a fejem. Ennek rendszerint az a következménye, hogy az első cseppek a nyakamba érkeznek, de volt már olyan, hogy a fülembe sikerült csepegtetnem. Akkor megemberelem magam, elhatározom, hogy meg sem mozdulok. Ezt be is tartom, de akkor meg a csepegtető dönt úgy, hogy megbüntet, és az istennek sem akar kijönni egy csepp sem belőle. Egy darabig tágra nyílt szemmel bámulok a csepegtető végére, és abban a pillanatban, amikor pislogok egyet, megérkezik a várva várt csepp. Persze a lecsukott szememre pottyan, a szemhéjamon landolva indul el a maga útján, végig az arcomon. Nagyot sóhajtva tudomásul veszem, hogy megint alulmaradtam, de hősiesen újra próbálkozom, mígnem erőfeszítésemet siker koronázza és bepréselek egy csepp szert a szemembe.

Szóval, én úgy vagyok a tárgyakkal is, mint az emberekkel: van, akivel jól kijövök, de vannak szép számmal, akikkel feszült a viszonyom. És tartok tőle, hogy már az is marad- fejezi be a szerző bejegyzését a viszont.hu-n.

Kapcsolódó

Friss!

• Kihagyná a Trump-érát? – Négy éves világkörüli utat hirdet egy hajótársaság
• Időjárás: nem akármilyen hét vár ránk – Felejtse el a szép időt
• Ezt is megértük! – Molnár Anikó akar észt osztani -na kinek?- Gálvölgyi Jánosnak
• Szigorít az időjárás
• Felfüggesztett börtön és pénzbüntetés a fogolybántalmazó börtönőröknek