Lendvai Ildikó: a veszélyhelyzet veszélyei

Ha a valódi bajt arra is használják, hogy újabb ellenségeket kreáljanak

Aki keccsöléssel kezdi, kampóval végzi?

Egykor a korona és a kard közötti választás okozott nehézséget nagyjainknak. Béla herceg megúszta. Reméljük, mi is, bár most választás sincs: egyszerre van korona és kampó.

A koronavírus és a „turisztikai szezonnak idén kampó”, mint a miniszterelnök megfogalmazta, nem éppen hercegi stílusban. (Újabban szeret népéhez nyelvileg is leereszkedni: keccsöléssel kezdte, kampóval folytatja. Csak hogy szellemi fölénye – az anyagiról ne is beszéljünk – kevésbé legyen nyomasztó.)
A kérdés az, csak a turizmusnak „kampó”-e. És csak idén, vagy tartósan köztünk marad valami rossz. A legiszonyúbb persze az emberveszteség volna. De létezik emberség-veszteség is. Válságos időkben könnyen legázolhatja a fertőzés az erkölcsi normáinkat is: a humánumra és szolidaritásra való hajlandóságot, az önálló gondolkodást, mindazt, ami emberré tesz minket. Egy másfajta koronavírus, amely a hatalomnak, a „koronának” való kiszolgáltatottságot, a kushadást, a minden idegennel szembeni gyanakvást konzerválja arra az időre is, amikor már nincs szükség a kényszerintézkedésekre.

Miért hallunk százszor többet a rendészeti intézkedésekről, mint az egészségügyiekről?

Nem kérdés: most elkerülhetetlenek a szigorú előírások. Legfeljebb azon lehet vitatkozni, miért hallunk százszor többet a rendészeti intézkedésekről, mint az egészségügyiekről. Az operatív törzset is Pintér belügyminiszter, és nem Kásler vezeti. Talán utóbbit alkalmasnak minősítették a köznyugalom megzavarására.

Természetes, hogy járvány idején, amennyire lehet, mindenki bezárkózik

De már az első menekülthullám idején megtapasztaltuk, hogyan lehet egy valódi problémából az emberek védelmére hivatkozva embertelen ideológiát gyártani, majd azt tartósítani. Hogyan lehet a határzár drótjából virtuális kerítéseket húzni körénk, amelyen kívül mindenki ellenség. Az újabb menekülthullám, találkozva a járványveszéllyel az eddig ép lelkű országok erkölcsi érzékét is próbára teszi.

„Hirtelen elfogadhatóvá vált, hogy valaki kimondja: nem baj, ha gyerekek fulladnak a tengerbe” – döbben meg egy görög lapszerkesztő. „Már a mostani helyzet is aláássa Európa igényét az erkölcsi vezető szerepére”

– írja az Economist. Ha a kormányzat is ezen munkálkodik, könnyen lesz az elzárkózás az átmenetileg szükséges rosszból állandó norma, életünk vezérelve. Fizikai kényszerből lelki szükséglet. Ezért kell a hivatalos kommunikációban elegánsan elsiklani afölött, hogy az iráni diákok nem illegális migránsok, hanem a kormány által invitált, fizető egyetemi hallgatók, meghívásukról a keleti diktatúrák iránti rokonszenv-rohamában éppen Orbán egyezett meg ezres nagyságrendben. Most meg bűnbakok.

„Ez mégiscsak egy demokrácián túli állapot”

Hadjárat folyik a kormányintézkedések bármilyen jószándékú szakmai kritikája, egyáltalán: a róluk való gondolkodás ellen is. Csak egy lépés, és abból, hogy ezeket a rendelkezéseket természetesen be kell tartani, már el is jutottak oda, hogy a kormány általában is bírálhatatlan és tévedhetetlen. A kormányfő pláne. Heti pénteki rádiózásában megindító bepillantást engedett lelkébe: sokáig gondolkodott (ő, személyesen), bevezessék-e a veszélyhelyzetet, mert „ez mégiscsak egy demokrácián túli állapot”, ő pedig demokrácia nélkül köztudomásúlag egy tapodtat se. Végül – istennek hála – úgy döntött, hogy rászánja magát.

Sem a két helyzet, sem a két személy nem hasonlítható össze,

előre is bocsánatot kérek, de az embernek csak eszébe jut, mikor hangzottak el hasonlóan gondterhelt mondatok a homlokáról a felelősség verítékét törlő vezetőtől. A Rajk-per kapcsán fakasztotta könnyekre hallgatóságát a nagy-budapesti aktíván az akkori első számú ember: „megvallom, hogy sok álmatlan éjszakámba került, amíg a végrehajtás terve alakot öltött”.

Orbán nem Rákosi, a járványveszély pedig nem koncepciós ügy

Valódi lépéseket követel, de azt semmiképpen sem, hogy nemzetgyilkosnak kiáltsák ki, aki más javaslatot tesz. Már az is elképesztő, hogy a miniszterelnök a kamarák közül csak a Kereskedelmi- és Ipariba ment el, és nem az Orvoskamarába. (Pláne nem a munkavállalói képviseletekhez.) De az, hogy az Orvoskamara figyelmeztetését a védőfelszerelések hiányára micsoda kormányzati gyalázkodás követte, egészen példátlan. Péntek reggel megkapták az iskolák bezárása mellett érvelő pedagógus szervezetek is: ez esetben a tanárokra fizetés nélküli szabadság várna. Érdekes perspektíva a már bezárt intézmények dolgozóinak.

A jogi hátteret feszegetőkre a kormányszolga Alapjogokért Központot küldték rá

(„politikai értelemben rémhírterjesztés”, „az alapjogi fundamentalizmus jóemberkedő műaggódása”), az orvosokra és a javaslatokat tevő ellenzékre a Magyar Nemzetet és társait („A DK befolyása alá került a Magyar Orvosi Kamara”, „Soros és Gyurcsány emberei fúrják a kormány járványügyi intézkedéseit”). Az egyszerűbb lelkű kommentelő le is fordítja, történetesen a Népszava újságíróját átkozva:

„Rohadékok vagytok! Abban reménykedtek, hogy minél több halott legyen. Remélem, hogy az anyátok is köztük lesz.”

Gyerekkorunkban mondtuk, ha valaki különösen rossz arcát mutatta:

„Vigyázz, mert úgy maradsz!”

Vigyázzunk, mert úgy maradunk. Akkor pedig nekünk korona nélkül is kampó. Mert a veszélyhelyzetnek is megvannak a maga veszélyei.

(A cikk eredetileg a Népszavában jelent meg, amit a szerző külön a Városi Kurírnak írt bevezetőjével és engedélyével közlünk.)

Hát, Orbánék ezt kínosan elbénázták!