Alföldi Róbert: Egy teljes stadion valódi bekerülési költsége talán rendbe tehetné az egészségügyet

Alföldi Róbert Jászai Mari-díjas színész, rendező, 2008 és 2013 között a Nemzeti Színház igazgatója. Művészetét több állami és szakmai elismeréssel is díjazták. A művésszel Karafiáth Orsolya készített interjú a Magyar Narancsnak.  

Mennyi az annyi?

A Köszönjük, Magyarország! nevű pályázat a független művészek megsegítésére jött létre, a kormánynak – ahogy ők mondják – „sikerült egymilliárd forintot átcsoportosítani” erre a célra. Alföldi szerint az összeg nem olyan rengeteg, messze van az ideálistól. Kitért arra, hogy szerinte mennyi lenne az ideális mentőösszeg:

” Nem tudom. Talán egy ötödnyi stadion ára. Egy teljes stadion valódi bekerülési költsége pedig talán rendbe tehetné az egészségügyet. Amúgy meg semmi abszurd nincs az egészben, tökéletesen logikus lépések egymásutánjáról beszélünk, melyeken a TAO-elvonások ügye óta nehéz csodálkoznom. Lehet, hogy becsípődés nálam, ám onnantól, hogy azt szemrebbenés nélkül tudták elintézni, szerintem már minden csak következmény. Onnantól simán létre lehetett hozni a törvények és elosztási rendszerek azon szövedékét, melyek szorításában ki lehet nyírni azokat, akik nem az ő szájízük szerint működnek. „

A különalkuk országa

Hangsúlyozta, a TAO megvonása minden színházat, független helyet, társulatot, méltatlan és kiszolgáltatott helyzetbe hozott, de még ez sem volt elég egy egységes, erős szakmai fellépéshez:

” Különalkuk köttettek, Tarlós intézkedett. Ha akkor összefogott volna minden érintett terület, lehetett volna változás. A TAO-elvonás valójában mindenkit egyformán sújtott, a táncosoktól a vidéki művelődési házakig. A kultúra egészét! Ki kellett volna állni azok mellett, akik becsületesen használták fel, és azok ellen viszont közösen fellépni, akik milliárdokat csaltak el. Aminek mellesleg azóta sincs következménye. De nem, nálunk mindenki megpróbálta a saját pecsenyéjét sütni. Csak én talpon maradjak! „

Megdöbbentette, hogy ma már a pénzelosztások alapgondolatát még csak magyarázni sem kell:

„Pofonegyszerű, az kapjon pénzt, aki nekünk tetszik, a többi ne kapjon. Nézzük meg: a Szegedi Szabadtéri kap tízmilliót, a Kisvárdai Várszínház negyvenet. Szentendrének— ellenzéki vezetéssel–nem jut semmi. Friss hír, hogy Józsefvárostól elvettek egymilliárdot. Nocsak, hát nem megint egy ellenzéki kerületről beszélünk? Közben az új stadionok építése, úgy tudom, nem állt le. Egyszóval, nincs itt semmi furfang.”

Már mindenki tudja mit kívánnak tőle

Erős kétségeket fogalmazott meg az új színházi struktúráról, amely hosszú ideig sokszínű és izgalmas volt. Mindez most egy lassú folyamat eredményeként veszélybe került:

„A pusztulás eddig lassú volt, de nyilvánvaló: az elmúlt hat-nyolc évben már mindenki tudta, mit kívánnak tőle és mit nem engedhet meg magának. Az újdonság csak annyi, hogy immár nyílt a beszéd arról, hogy a kormányzati fenntartású színházakban mi az elvárt magatartás és mi a rendelt üzenet. Hogy mi lesz azzal a négy megmaradt önkormányzati színházzal és a függetlenekkel, rejtély.”

A most regnáló hatalom idején szerinte egy művészi produktumnál a művészi értéken felüli zavaros és nem konkrét értékeknek kell előtérbe kerülniük:

„Ez a mögöttes filozófia áll azóta minden megnyilvánulás és döntés mögött. És ehhez a kultúra minden frontján tartják magukat. Most is elhangzott, hogy nem rászorultsági alapon fogják az egymilliárdot kiosztani, hanem mennyire hasznos az adott művész tevékenysége. Magyarul arról van szó, hogy aki éhezik, beadja a Wass Albert – pályázatát.”

Szóba került az is, hogy sokszor azok is beállnak a sorba, akiről nem gondolta volna. Lehet, hogy a zászlót még nem lengetik, de nem is mondják már ki, amit gondolnak. Félnek:

” És ez most még inkább így lesz, hiszen az egzisztenciális bizonytalanság immár olyanokat is elért, akik eddig valahogy kint tartották a fejüket a vízből. Sokat beszélünk az egyéni felelősségről, de itt is hiányoznak sokszor az árnyalatok. És nem, nem a bátrak mögé sorakozik fel a többség. Aki nem fekszik be, azt kell megélnie, hogy lassan egyedül jártatja a pofáját és a többiek – bár titokban biztosítják az egyetértésükről – nyilvánosan kifarolnak mögüle. Erős dolog az egzisztenciális félelem, de nekem nagyobb a problémám azokkal, hogy akiknek nem kellene, és mégis inkább befekszenek. Öncenzúráznak, óvatoskodnak. ”

Kitért arra, amúgy meg úgysem számít az, mit csinálsz, mihez értesz, csak az a fontos, van-e párttagsági könyved:

„A németeknél, akik pontosan tudják, hogy a nemzet megmaradásának legnagyobb ereje nem a stadionokban és a szobrokban áll, hanem a nagyon is sokarcú kultúrában, ami virágzik, ha hagyják, az első intézkedések egyike volt a kultúra megmentése. Ám nálunk a kultúra csupán a gondolkodás kezelésének az eszköze. Muszáj kézben tartani, mit kell gondolni a világról. ”

A teljes interjú a Magyar Narancsban.