Alkotmányos monarchiát!

Alkotmányos monarchia? Oké, belátom, van ennél modernebb berendezkedés is. A köztársaságot speciel én is jobbnak tartom. Csakhogy a szükség nagy úr ám! És ez a centrális erőterű, alaptörvényesített, illiberális izé, amiben van is parlament, meg minek is, már csak akkor alakulhat valami demokratikusabbá, ha váratlan csoda történik. Siettessük a csodát! Legalább átmenetileg, gondolatban…

Pávatáncos altatás

Az alaptörvényesen kőbevésett, megasztalosított Orbanisztán tulajdonképpen egy közéleti one man show. Kulcsfigurája Orbán Viktor Mihály. Nélküle az egész egy árva petákot, egy lyukas kétfillérest, még egy fabatkát sem érne! Ezért is ragaszkodnak hozzá oly kitartóan harcostársai, vazallusai, hívei, istenítői. Pártja, a Fidesz pedig a jelek szerint csupán eszköz a hanyatló Nyugat – a bőkezű szövetséges – pávatáncos altatására, azaz a parlamentarizmus látszatának megőrzésére. És ez a párt azonnal nélkülözhetővé válik, amint Őexcellenciája Nagyralátó és Nagytiszteletű Orbán orbán, Végvár kapitánya, a Centrális Erőtér Centruma, a Hit Őrzője, Orbanisztán Rendszerura, Hadainak Vezére, avagy egyszerűbben: a Fejedelem – királlyá vagy császárrá koronáztatik.

A koronahajóztatás óta sejthető: nem idegen ám tőle ez a gondolat. Budán, a mára bevett Várában épül is – ki tudja, most éppen hány milliárdért – a Miniszterelnökség. S ugye ott vannak még a Nemzeti Galéria, a Országos Széchenyi Könyvtár kiürülő termei… Bár ott is állhatna éppen az uralkodó trónusa, talán egy másik víziónak több az esélye. A napjainkban páratlan fejlődést mutató Csútland válhatna I. Viktor Mihály király/császár székesfővárosává, amint uniós támogatással felépül ott a Budai Vár pontos hasonmása, az elnöki palotával – ami ugye az állam mindenkori fejét illeti meg. Ha elnök, hát elnök, ha király, hát király. Ha császár (Napóleon is az volt) hát császár… Hívei becézhetik is: Csaszi

Szóval a demokratikus erők – kiváltképp a kétfarkúak – eltöprenghetnének azon: igazán szolid ár lenne cserébe egy kölcsönadott koronáért, jogarért, országalmáért – békésen, patakvér nélkül átmenni egy ALKOTMÁNYOS monarchiába. A koronázással egy időben lehetne kihirdetni az államforma-váltást is. Nem igazán ijesztő a dolog: tűrhetően működnek ilyen rendszerek Európában: az Egyesült Királyság mellett Belgiumban, Dániában, Hollandiában, Norvégiában, Spanyolországban, Svédországban, és még néhány kisebb, ám nem nyomorgó és nem is épp ingatag államocskában, mint Andorra, Lichtenstein, Luxemburg, Monaco…

Maradnak a protokolláris teendők

Így azután a már fidesztelen, ám az „Alkotmánynak” nevezett alkotmány szerint működő, azaz a társadalmi erőket leképező többpárti parlamenté lenne a törvényhozó hatalom. S a pártok valódi támogatottsága alapján választott felelős kormányé lenne az államhatalom. Az egész!

Gyakorlatilag I. Viktor Mihálynak cserébe fel lehetne ajánlani, hogy amennyiben csupán az újabb törvények – számára kötelező – szentesítésére és a protokolláris uralkodói teendőire szorítkozik, megtarthatja a jelenlegi vagyonbevallásában szereplő javait, és viselheti a koronázási ékszereket.

Az őt istenítő hívek tábora is megmaradhatna: naponta éltethetnék az uralkodót és népes családját – ebben már igazán profik – a királyi palota előtti placcon. Bújhatnák a royalista központi média híreit és az udvari pletykarovatokat. Izgulhatnának, épp melyik utód házasodik, válik, melyik hercegnő milyen új, bár kissé mégis ismerősnek tűnő estélyiben pompázott a legutóbbi jótékonysági bálon, milyen fura kalapot viselt az Alcsút-Felcsút lovaspóló döntőn, miközben két bájos, matrózruhás kis utódját nevelgette. Megtudhatnák, maga az uralkodó a semjénmezei, lázárdűlői vadászatok után hogyan és mit ajándékozott a roma közmunkás hajtók családjainak…

Osztogathatna I. Viktor Mihály magas címeket is. Például Udvari Nyalonc, Királyi Terrorelhárító, Őfelsége Viceházmestere, hasonlók… Sőt, akár lovaggá is üthetne erre érdemes – azaz mindig lovagiasan viselkedő – tűzoltókat, politikusokat, művészeket, tudósokat.

A monarchiában a demokrácia zavartalanul működne

De a valóban szekuláris állam helyett, már kizárólag a maga és famíliája nevében képviselhetné a trón és az oltár amúgy avíttnak számító szövetségét. Sűrűn fogadhatna főpapokat, személyes részvételével kitüntethetne nagyobb egyházi eseményeket, de az oktatás ügyeibe többé nem avatkozhatna! Mondhatna még kedvére a pártok vitáin túlmutató, és bőven áradó, hazafias érzelmektől fűtött beszédeket is – minden születésnapján. Ha nem is szotyizhatna már nyilvánosan (az udvari etikett tiltja), azért díszpáholya lenne minden általa emeltetett stadionban. Ott rendre megjelenhetne, és szurkolhatna a hazaiaknak… Végül, nagy megkönnyebbülésére, nem kellene soha többé személyesen szóba ereszkednie a firkászokkal, riporterekkel.

Ám nem csak örömködés egy uralkodó élete, jár vele néhány terhes kötelezettség is. A király/császár minden válságos helyzetben köteles együttérezni népével. S minél nagyobb a baj, annál inkább nyugtatni, bátorítani, és szolidaritásra felhívni az embereket. Köteles a belső ellentétek elsimításán munkálkodni. Köteles fogadni és meglátogatni más országok vezetőit is, akikkel nem szimpatizál, mert az ő ízlésének túl liberálisak, netán rózsaszínűek, federalisták. Köteles példát mutatni az elesettek, a szegények, a kisebbségiek, a hátrányos helyzetűek támogatására. És persze az éhínségek, aszályok, járványok elől menekülők, a háborúk vagy etnikai konfliktusok miatt üldözött áldozatok megsegítésére is. Köteles jó emberként, példaképként viselkedni.

Mindeközben a monarchia égisze alatt a demokrácia zavartalanul működhetne.

S hogy mi történne, ha a koronás fő mégis túllépné a hatáskörét? Ha tékozolna? Ha konfliktusba sodorná az országot? Ha nem tenne eleget a feladatának?

Ez sem lenne megoldhatatlan gond. Volt már a honi történelemben is példa rá. Trónfosztás. Azután végre jöhet az alkotmányos köztársaság. A negyedik.