Meghalt a színész, aki nemcsak kiváló képviselője volt céhének, de kedves jó lelkű bohém is. Arra azért nem tenném le a főesküt, hogy valóban annyi barátja volt, mint ahányan mostanság kizárólag nagy-nyilvánosság előtt emlékezve hullatják könnyeiket, de tény, hogy sokan szerették.
Persze, persze a példányszám meg kattintások, no és a piac, amiből…
Ki tudja, éppen melyik szerkesztőség készül a sokadik bőrt is lenyúzni a halálhírről, mert ugye az olvasót ki kell szolgálni és mivel lehetne jobban, mint egy újabb sztorival, baráttal a még ki sem hűlt színész életéből. Ráadásul ezeknek a történeteknek a java sokkal inkább szolgálja a mesélő népszerűségét, mint a halott emlékét. Ezeket az édes-bús történeteket olvasva az a már-már közhelyes kép jelenik meg a szemem előtt -tisztelet a nagyon kisszámú kivételnek- , ahogy a mesélő belevágja jégcsákányát egy óriási koporsóba úgy igyekszek egyre közelebb küzdeni magát a naphoz. Mindeközben a bent fekvő kínosan feszeng, majd szégyenében felgyorsítja saját biológiai oszlását.
Kérdés, kérdés hátán
- Miért nem tudjuk a tragédiákat meghagyni a maguk emberi méltóságában működni,
- miért kell az önzésnek rákéredzkedni még a halál vonatára is,
- miért hisszük, hogy aki elment csak általunk, a közös létezésben élhet tovább,
- miért a napi sorozatot emlegetjük, amiben játszott és nem Otellót, vagy III. Richárdot,
- miért csak most, a búcsúesttel gondolt rá egykori teátruma?
Minden kérdés mögött egy újabb áll, de ne nyissunk ki minden kaput, fogadjuk el, hogy a halál a legmagányosabb műfaj, ha tetszik monodráma és mint ilyen, nem bír el egynél több szereplőt.
Engedjük el végre a halottat!
Ilyenkor a lelkiismeretfurdalás dolgozik egyeseknél.