Meghalt a színész, aki nemcsak kiváló képviselője volt céhének, de kedves jó lelkű bohém is. Arra azért nem tenném le a főesküt, hogy valóban annyi barátja volt, mint ahányan mostanság kizárólag nagy-nyilvánosság előtt emlékezve hullatják könnyeiket, de tény, hogy sokan szerették.

Persze, persze a példányszám meg kattintások, no és a piac, amiből…

Ki tudja, éppen melyik szerkesztőség készül a sokadik bőrt is lenyúzni a halálhírről, mert ugye az olvasót ki kell szolgálni és mivel lehetne jobban, mint egy újabb sztorival, baráttal a még ki sem hűlt színész életéből. Ráadásul ezeknek a történeteknek a java sokkal inkább szolgálja a mesélő népszerűségét, mint a halott emlékét. Ezeket az édes-bús történeteket olvasva az a már-már közhelyes kép jelenik meg a szemem előtt -tisztelet a nagyon kisszámú kivételnek- , ahogy a mesélő belevágja jégcsákányát egy óriási koporsóba úgy igyekszek egyre közelebb küzdeni magát a naphoz. Mindeközben a bent fekvő kínosan feszeng, majd szégyenében felgyorsítja saját biológiai oszlását.

Kérdés, kérdés hátán

  • Miért nem tudjuk a tragédiákat meghagyni a maguk emberi méltóságában működni,
  • miért kell az önzésnek rákéredzkedni még a halál vonatára is,
  • miért hisszük, hogy aki elment  csak általunk, a közös létezésben élhet tovább,
  • miért a napi sorozatot emlegetjük, amiben játszott és nem Otellót, vagy III. Richárdot,
  • miért csak most, a búcsúesttel gondolt rá egykori teátruma?

Minden kérdés mögött egy újabb áll, de ne nyissunk ki minden kaput, fogadjuk el, hogy a halál a legmagányosabb műfaj, ha tetszik monodráma és mint ilyen, nem bír el egynél több szereplőt.

Engedjük el végre a halottat!

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét