„Az ördög soha nem a másikban van…” – Búcsú Vekerdy Tamástól

A fiatalkori bűnözésről

Hamarosan létrejöhet a fiatalkorúak önálló büntető igazságszolgáltatási rendszere, amit támogat a gyermekvédelmi szakember és a pszichológus is. A Blaha Lujza téri késelő fiú felszínre hozta a régi és valójában soha nem szűnő vitát a büntethetőségi korhatárról. Talán a gyermekeket is rács mögé csuknák?
Vekerdy Tamás pszichológus szerint is jó, ha külön rendszerben, kifejezetten erre felkészített szakemberek foglalkoznak a fiatalkorú és a gyermek „elkövetőkkel”, mert az ő ügyük nem azonos a felnőtt bűnözőkével. Amint az is: kezeljék rugalmasabban a korhatárt az intézkedések szempontjából.
– Nem a büntethetőségi korhatár csökkentésére gondolok, hanem arra, milyen intézetekben is kellene elhelyezni a súlyos bűncselekményt elkövető gyermekeket. Ám a lényeg az, hogy egy ilyen rendszer, az ítélkező apparátus a már bekövetkezett bajra reagál, viszont a bűnözéshez vezető gyermekkori agresszió megelőzésének én a mainál sokkal nagyobb szerepet szánnék, mert nem elég kezelni a bajt. Csak a komplex megoldásban hiszek.
A gyerekek ma már nem széles falusi utcákon, udvarokban, erdőn-mezőn, patakpartokon nőnek fel, hanem beszorítottan, zárt helyeken. A képernyő nemcsak viselkedési mintát ad, de a testmozgást és a pszichikus tevékenységet is csökkenti. A játék és a mesehallgatás, az olvasás során belső képeket megjelenítve dolgozza fel a félelmeit, a düheit, a szorongásait a gyermek. Ha ez elmarad, ha csak a filmeket és a kész mintákat látja, elmarad a feldolgozás és a felduzzadt indulatok kirobbanhatnak belőle. A családok mindennapi tevékenysége sem a gyerek előtt zajlik, mint valaha, mondjuk egy paraszti udvarban, hanem anya és apa elmegy „dolgozóba”; zárt, idegen világok veszik körül. Az iskola sem befogadó, s nem a gyermekhez szabja önmagát, hanem tananyagot ad le, azután követel, és osztályoz – minősít.
Sokan mondják: a magyar iskolákat ma ítélkezési düh mozgatja. Visszaszorulóban vannak a mozgásos és a művészeti tevékenységek is, amelyek oldanák az agressziót, s maradt a verbális – szóbeli – követelményrendszer. Ám a gyermeki intelligencia sajátossága, hogy főleg cselekvésben tud megnyilvánulni. Bejön egy tehetséges gyermek az iskolába és harmadiktól, de legkésőbb ötödiktől a számára megközelíthetetlen, kezelhetetlen szóözön zúdul rá. Rossz jegyeket kap, de érzi, hogy jobb annál, mint amit az osztályzatai mutatnak. Dacba, renitenciába szorul – ez is fokozza az agressziót. A közös, kiscsoportos tevékenység ma még ritka, holott ez csökkentené a feszültséget, és alkalmazkodóbbá tenné őt.
Nálunk csak néhol, elvétve használják a drámapedagógiát, noha köztudott: Angliában a ’60-as években a tömeges bevándorlást kísérő feszültségek kezelésére, az idegenekedés legyűrésére ez kiváló eszköz volt. Bevált és világszerte sokfelé alkalmazzák is. A reggeli beszélgetéseket már sok magyar iskolában bevezették és a tapasztalat az: óriási mértékben csökkentik a gyermekekben a feszültséget. S ha már bekövetkezett a baj, és elkövette „bűntettét” a gyermek, annak a kezelésére is vannak ismert és külföldön bevált formák. Kanadában például a gyermek elkövetők és áldozataik jól előkészített szembesítése – persze baráti, támogató környezetben – azt eredményezte, hogy a visszeső gyermekkorú elkövetők aránya az első évben az eredeti 49 százalékról 5-re, a második évben pedig 3 százalék alá csökkent. Bőven van mit tanulnunk a saját múltunkból és a más országok gyakorlatából…

A szomszédolásról

Hajdanán az egész utca tudta: „Hej, Vargáné káposztát főz, kontya alá ütött a gőz”… A szomszédok be-benéztek egymáshoz – no persze a fedő alá is. Mustrálták, kifaggatták a „gyüttmentet”, s nemcsak róla, egymásról is pletykáltak. Nem maradt titokban, ha a szemközt lakók lánya, Juliska „megesett”, ha Imre bá’ csúza kiújult, de azt sem fedhette volna homály, ha a szomszédjuk teszem azt Amstettenben maga a rém. Ma más időket élünk. Mit is tudunk a mellettünk élőkről? Ismerjük őket egyáltalán? Számíthatunk rájuk a bajban? Vagy senkinek semmi köze senkihez és semmihez?
-David Riesmann már a ’60-as években könyvet írt a modern emberről A magányos tömeg címmel, s valóban ilyenek lettünk – vélekedik Vekerdy Tamás pszichológus. – Tömegtársadalomban élünk, a tömeg pedig amorf. Nem szervezett közösség, s ennek hátrányai és előnyei is vannak. Az egyéni szabadság lehetősége ugrásszerűen megnőtt; nem kötik gúzsba az embereket egy nagyon kis közösség szigorú szabályai, béklyói. Hány fiatal lány ugrott a kútba, mert idő előtt terhes lett?… Ma nem ugranak a kútba a fiatal lányok, és ez jó. Ám a jelenség fonákja, hogy nem is tudunk igazán egymásról, nem kötnek minket egymáshoz biztonságot is adó szoros kisközösségi szálak. Mégsem gondolom, hogy vissza kellene térnünk a múltba és korlátozni kellene az egyéni a szabadságot. A pozitívumok negatívumokkal jártak mindig. S azt sem gondolom, hogy az amstetteni rém esete csak a mi korunkra jellemző borzalom, hisz’ a világon a vérfertőzés megtörtént az ókor óta mindig. Olykor történemi hősök családjában is megesett; például Thomas Mann A kiválasztott című művében írja le a későbbi boldog Gergely pápa ifjúkori legendás esetét, aki különböző vérrokonaival hált, azután persze vezekelt. Vagy vehetjük VIII. Henrikét, aki alantas módon gyilkoltatott többször, mert megkívánt valakit. Csak éppen akkor a tettes nem zárta pincébe, nem rejtette el a világ elől áldozatát. A társadalom olykor büntette az ilyen gaztettet, olykor pedig – ha nem volt elég ereje, hatalma hozzá – büntetlenül hagyta. Ma, bízom benne, eléggé erős, hogy ne hagyja futni azt, aki ilyesmit tesz.