Az özvegy monológja

Tudja Ügyvéd úr, megmondtam, ha vége lesz, meghívom magát sörözni. Most eljött az ideje. Nem szoktam inni. Nem baj, ha kicsit sokat beszélek? Tudja, azt fájt a legjobban Feri elvesztésén túl, amikor a tárgyalóteremben az orvos pökhendin először rám nézett, majd magára, meg a bíróra, és felháborodva közölte, ők nem hibáztak, nem is érti, miért rágalmazzuk őket.

Csak 52 volt…

Mondta, a bíróságon ki fog derülni, hogy ők mindig jól végzik a munkájukat. Hát most kiderült jogerősen, hogy elbasztak mindent és halálba küldték a párom. Csak 52 volt. Két nappal korábban már odamentünk ezekkel a tünetekkel, azt mondták, nincs baja. Aztán váratták sokat, ment ide-oda a kórházban, ahova küldték. Nem panaszkodott sose. Kemény katona ember volt. A lépcsőn esett össze, az sem igaz, hogy hordágyon vitték. Már nem lehetett megmenteni.

Itt maradtam a 12 éves lányunkkal. Egy fizetésre. Magányra ítélve. Meg az fáj, hogy egy héttel előtte megkérdezte tőlem, ugye jó, hogy minden reggel lemegy, mielőtt felkelek, és hoz szódát, meg kenyeret. Türelmetlen voltam, ingerült, eszembe jutott, én mennyit gürizek. Azt válaszoltam, ez nem fontos. Sose bocsátom meg magamnak. Mikor elment valahova, mindig utánanéztem az ablakból.

Feltekintett, intett: Szia Zsuzsi!

Ha tudtam, megjön, mindig vártam akkor is. Felnézett, és integetett. Ezt várom minden nap. Ott állok az ablakban, ha van egy szabad percem. De nem jön. Mindent megcsinált. Tanult a gyerekkel, vitt bennünket kirándulni. Katona volt. A várakat, a történelmet nagyon szerette. Mindent tudott róluk. Az idegenvezetők sokszor kiakadtak tőle.

Azt mondják, el kellene engedni. Öt év eltelt már. De nem tudom. Az ágy mellett volt a kis szekrényen a távirányító. Oda szokott nyúlni érte. Azóta se vettem el. Valamiért sose poros. Nem értem…

A ruháiból is megőriztem majdnem mindent. Férfigatyák, ingek ott vannak sorban. Néha előveszem és rendbe rakom a rendet. A lánynak is adtam. Viszi az ágyába. Még mindig érzi rajtuk az apja szagát. Nem lehet elvenni tőle. Nem is akarom. Nem tudom, kinek van igaza. A pszichológusok azt mondják, el kéne engedni. Tudom, Ügyvéd úr azt mondja, ez csak egy nagy duma az amerikai filmekből. Maga azt mondja, ahol sebet vágtak, ott mindig marad heg. Nincs nyomtalan gyógyulás. Talán igaza van. De tovább kéne lépni. Tudom, maga azt gondolja, panaszmentesen nem lehet. Mindig ott marad bennem, bennünk. Mert az életünk része. Nem lehet kidobni. Nem is kell. Belőle is vagyok.

Kér még egyet?

Szerintem öt év után most az egyszer ihatunk. Sokat harcoltunk. Megérdemeljük. Ott van a kert, rengeteget dolgoztam én is, de a férfimunkát mind ő végezte. Nagyon szeretett ott lenni a természetben. Nem vagyunk gazdagok, ott az a kis faház. Látta a képeket, ugye szép? Most mindent én csinálok. A kurva sok fűnyírást is. Ha elegem van, megállok, rágyújtok. Aztán nekiállok megint. Azóta ezermester lettem, de a nyírót nem tudom megjavítani. Ehhez is segítség kell.

Most itt sörözünk a Platánban. Ő is ide járt. Ez egy kultúrkocsma. Ügyvéd úr ismerte, nem barátok, de jó ismerősök lettek. Csendes ember volt. Csak mi voltunk neki. Értünk élt. Ez a család. Csak pár pohárral ivott, itt olvasta el az újságot, ha reggel megjött a szolgálatból. Azt mondta, ez jár neki, akklimatizálódnia kell. Igaza volt.

Sokat kirándultunk. A Mecseket nagyon szerette. A Zsongor-kő volt a kedvence. Csak leültünk, és órákon át csendben néztük a tájat, meg Pécset. Oda lehetett látni a panelhez, ahol lakunk, meg a közelben levő kertünket is láttuk. Egyszer azt mondta, ha meghal, hamvasztassam el és itt szórjam ki, mert akkor mindig látni fog bennünket. Megtettem. Néha azt érzem, ott áll mellettem. Menne már a rokonaihoz, akik várják. Azt gondolom, azért nem tud elmenni, mert én nem engedem. Azt mondja, ne tépd magad, minden jól van így. Mindig veled leszek, akkor is, ha átkeltem hozzájuk.

Tudja Ügyvéd úr, először nagyon féltem magától

Maga keményen beszél mindenkivel. Meg káromkodik, igaz, én is. Kell ebben a kurva életben. Még haragudtam is magára, pl. amikor feladatokat adott, hogy keressek orvosi szakirodalmat. Nem értettem, miért én, de nem szóltam. Most már tudom, maga akkor is csak rám vigyázott. Hogy ne kelljen több százezer forintért orvosszakértőt fogadni a perben, aki segít nekünk. Maga is szerzett szakirodalmat, pedig nem dolga, hiszen jogász, nem orvosit végzett. Ma már tudom, akkor is csak nekünk akart jót, kell a pénz a lány taníttatására. Most el kell mennem. Vár otthon a gyerek. De el akartam mondani, a tragédiánk ellenére örülök, hogy megismertem magát. Tudom, hogy magára mindig számíthatok. ”Úgy vagyok vele, ha magában is csalódnom kellene, akkor végképp összedőlne a világ. De tudom, hogy nem fogok. Mert maga ilyen. Mindent köszönök! Ugye találkozunk még?”

Kapcsolódó

Elátkozott egészségügy!