Bauer Tamás: Vita a legjobb MSZP-ssel

Lendvai Ildikó a Magyar Szocialista Párt ma vitathatatlanul legszínvonalasabb politikusa (noha nem visel vezető tisztséget a pártban, nem képviselő, nem tagja az elnökségnek), rendszeres politikai publicisztikákkal van jelen a közéletben.

Sokszor értek egyet azzal, amit ír, most viszont nagyon nem.

Egészében idemásolom, amit tegnap olvastam tőle.

„Az Alkotmány utcában 2020-ra felállítják a Nemzeti Összetartozás emlékművét, rávésve a Trianon előtti Magyarország összes helységnevét. Rendben. Most nem megyek bele a trianoni béke értékelésébe, abba, hogy igazságtalan módon zárt le egy másik, másképp igazságtalan korszakot, és ezzel sok újabb fájdalom és konfliktus forrása lett.

De addig is, amíg ezen elvitatkozunk, kellene egy másik emlékmű is a nemzeti összetartozásról. Ha lehet, ne is várjunk vele 2020-ig. Sürgős szükség van arra, hogy a nemzet összetartozására és az ezzel járó felelősségre emlékeztessen minket. Erre az emlékkőre a nemzet azon tagjainak a nevét írják fel, akiket kilakoltattak. Pedig hozzánk tartoznak. Ha nem véssük fel a nevüket, rájuk ugyanúgy nem fogunk emlékezni, mint egykori faluneveinkre. Talán szólni kellene a kormánynak, hogy a határokon belül is élnek magyarok.”

Abban persze igaza van,

hogy az Orbán-kormány időben – korábbi magyar kormányokkal összehasonlítva – és nemzetközileg is egyedülállóan a társadalom szétszakítására törekszik, elfogadva, sőt fölerősítve a jövedelmi és vagyoni különbségeket. Frappáns a „nemzeti összetartozás” fideszes kategóriáját a hazai társadalomra vinni át, így kérve számon egy szolidáris társadalompolitikát.

Mi a bajom akkor ezzel a szöveggel?

Az a bajom, hogy amikor Lendvai átviszi a témát az irredenta emlékműről – irredenta, hiszen a településnevek felsorolásával azt üzeni: nemcsak a magyar etnikumról, hanem az egykori országterületről is szól a történet – a szociális kérdésre, megkerüli, hogy állást foglaljon magáról az emlékműről, és szélesebben Orbánéknak a nemzeti kérdésben folytatott politikájáról. Holott ez nem mellékes, hanem alapvető kérdése a mindenkori magyar politikának.

A tervezett emlékmű azt kívánja ezen a módon is közölni országgal–világgal, hogy a mai hivatalos Magyarország ugyanúgy nem fogadja el a világháborúkat követően megkötött békeszerződéseket, ahogy az 1920 és 1945 közötti hivatalos Magyarország nem fogadta el. A 2010 előtti MSZP Horn Gyula kormányzása idején is, és Medgyessy Péter illetve Gyurcsány Ferenc kormányzása idején nagyon mást képviselt ebben. A Horn-kormány a Szlovákiával és Romániával kötött alapszerződésekben – folytatva az Antall-kormánynak az ukrán alapszerződésben képviselt politikáját – megerősítette a határoknak a békeszerződésekben történt elfogadását.

Az akkori ellenzék – Orbán Viktorral az élen – erre mondott nemet.

Az Orbán-kormányok azután gesztusok és törvények sorával kérdőjelezik meg azt, hogy a határon túl kisebbségben élő magyarok azoknak az országoknak a politikai közösségéhez tartoznak, amelyek területén élnek. Vezető politikusaik nyilatkozataikban nem állnak meg itt, hanem célzásokat tesznek arra, hogy a határokat nem tekintik véglegesnek.

Az MSZP 2010, a letelepedés nélküli honosításról szóló törvény megszavazása óta egyértelműen odaállt Orbán „nemzetpolitikája” mögé. Ha egy MSZP-politikus egyetért ezzel, akkor akár helyeselheti is az irredenta emlékművet. Aki viszont nem ért egyet, aki a második világháború utáni európai béke és biztonsági rendszer, illetve a helsinki konferencia zárónyilatkozata talaján áll, annak el kell az emlékművet utasítania. Nem teheti meg, hogy ha szóba hozza, nem mond róla semmit.