A nyáron két hónapig londoni magyar rokonaim vendége voltam. Mivel sose jártam még Angliában, a szokásos sztereotípiákkal felszerelkezve indultam útnak, de amit tapasztaltam, az köszönőviszonyban sem volt azzal, amire számítottam.
Magyar a magyarnak..
Rokonaim bő ötven éve a már külvárosnak számító Readers Corner negyedben laknak, amelynek szerintük nemcsak Londonban, de a világ más táján sincs párja. A városrész valamiért mindazonáltal nemcsak a turista látványosságok között, de az érdekességekre vadászó újságírók találati listáján sem szerepel.
Külsőségekben legfeljebb annyi az eltérés, hogy Readers Cornerben nincsenek éjjel is nyitva tartó szórakozóhelyek. Az igazi különbség az életmódban, emberi kapcsolatokban mutatkozik meg. A negyedet kizárólag (tényleg kivétel nélkül) európai országokból érkezett bevándorlók és utódaik lakják. Közös nyelvük természetesen az angol, de azt annyiféle akcentussal beszélik, ahány felől jöttek, és ez a gyerekeknél, sőt, az unokáknál is megmarad. Érdekes, hogy az egyes népek képviselői nemhogy zárt közösségben élnének, hanem mintha egyenesen kerülnék a közvetlen szomszédságot. Én legalábbis egyetlen olyan esettel sem találkoztam, ahol magyarnak magyar, olasznak olasz stb. lett volna a szomszédja.
Idill a köbön
Ugyanakkor a kulturális hagyományokat gondosan őrzik, az azonos származásúak legalább havonta összejönnek közös éneklésre, táncra, beszélgetésre – csak éppen lakni nem laknak egymás mellett. A miért kérdésre magyar rokonaim csak annyi a válasz, hogy így alakult. Naplemente után teljes a csend. Idősek mesélik, hogy a háború előtt éjszakánként hangosan ciripeltek a tücskök. A bombatámadások alatt elnémultak, és azóta sem tértek vissza. Readers Cornerben ismeretlen a bűnözés, nincs is rendőr. A körzeti tévében nem adnak horrorfilmeket, és a helyi újság nem közöl erőszakról szóló bulvárhíreket. Az itt élőknek nemcsak a lakóhelyet, hanem a szűkebb hazát is jelenti a városrész. Az új betelepedőket ferde szemmel nézik mindaddig, amíg be nem bizonyosodik, hogy maradéktalanul alkalmazkodnak a helyi szokásrendhez. A negyedet nem védi kerítés, mégis olyan, mintha áthatolhatatlan várárok venné körül.
Két hónapi ott-tartózkodás után fura volt visszacsöppeni a valódi magyar körülmények közé. Azóta sem tudom eldönteni, hogy hogy hol jobb élni: ott vagy itt.
