Birkák legyünk vagy szabadok?

Ez a kérdés, és választottunk. Sokszor. Most legutóbb 2018. január 19-én a diáktüntetésen. A kormánypropaganda szócsövei 1500-2000 tüntetőről írnak. Közel járhatnak a valósághoz, mert az ellenzéki sajtó nem mer megkockáztatni még 3000-t sem, hanem szemérmesen (és egyöntetűen) azt írja, hogy „több ezer”.

Számmágia

Most ne gondoljunk arra, hogy – állítólag – vidékről is vártak diákokat, számoljunk csak azzal, hogy Budapesten körülbelül 100 000 nappali tagozatos középiskolás van. Akkor mennyien is tüntettek? Megmondom: 2 százalék.

De nem először választottuk szabadság helyett a birkaságot.

Orbán Viktor újbóli hatalomra kerülésekor az egyik első lépés volt 2010-ben a sztrájktörvény módosítása, és ezzel gyakorlatilag lehetetlenné tették a sztrájkot. Az egyetlen fegyvert vették ki munkavállalók millióinak kezéből, amellyel érdekeiket hatékonyan védeni tudják. Nem tiltakoztak tömegek, nem volt sztrájk. Akkor sem, amikor a törvény még csak tervezet volt, tehát a sztrájk nem lett volna törvénytelen.

2011-ben több millió ember magánnyugdíjpénztári megtakarítását lopták el, és senki nem tüntetett.

2012-ben megváltoztatták a munka törvénykönyvét, teljesen kiszolgáltatott helyzetbe hozva több millió munkavállalót. Palkovics Imre, a Munkástanácsok Országos Szövetségének elnöke a törvénytervezet ismeretében utcai demonstrációkat, sztrájkokat, útlezárásokat vizionált. Aztán a Fidesz-szavazógép megszavazta a milliókat hátrányosan érintő törvényt, és a Nemzetgazdasági Minisztérium előtt tartott száz fős flashmobon kívül semmilyen demonstráció sem említhető.

A továbbtanulást nehezítő rendelkezéscsomag elleni 2012-es „diákforradalomban” 40–50 teremfoglaló és néhány száz tüntető vett részt. Hol volt a negyedmillió nappali tagozatos főiskolás és egyetemista? Hol volt a csaknem félmillió nappali tagozatos középiskolás?

2013-ban az új köznevelési törvény ellen (iskolaköteles kor leszállítása, iskolarendőrség, kötelező óraszámok felemelése, fölösleges bentlét az iskolában stb.) pár százan tüntettek. Hol volt a százötvenezer pedagógus? A több százezer szülőről nem is beszélve!

A 2013-as trafikmutyival negyvenezer ember megélhetését vették el. A tüntetésre 100 ember ment el.

2013-ban az oktatási kiadások csökkentésének álcázására bevezették a pedagógusok minősítési rendszerét. A pedagógusok nagy része addigi pályája során komoly befektetéseket eszközölt szakmai tudásába azzal a reménnyel, hogy mint a befektetések általában, ez is meg fog térülni, és anyagi hasznot is fog hozni. Sokan különféle továbbképzéseken vettek részt, második, harmadik diplomát, tudományos fokozatot szereztek. Erre pénzt, szabadidőt, energiát áldoztak. A kormány ezt a befektetést egy törvénnyel lenullázta, amikor minden pedagógust a legalacsonyabb – és a legkisebb fizetéssel járó – „Pedagógus I.” fantázianevű kategóriába sorolt, és egy értelmetlen portfólióhoz kötötte nemcsak a fizetésemelést, hanem a pályán maradást is. Ötvenkét öntudatos tanár nyilvánosan közölte, hogy bojkottálja a portfóliót. Követték őket a pedagógusok tízezrei? Nem. Miközben morgolódtak és panaszkodtak, önként igába hajtották fejüket. Tüntetésről, pláne sztrájkról szó sem esett.

2014‑ben végleg elvették a tűzoltók, a rendőrök, a buszsofőrök, a mozdonyvezetők, sőt a különösen egészségkárosító munkakörökben dolgozók korengedményes nyugdíját, és még egy tüntetés sem volt ­– sztrájkról nem is beszélve. Az érintett körülbelül százezer ember belenyugodott.

Az „emútnyócévben” egyetlen nagyszabású és sikeres tüntetés volt, az úgynevezett internetes tüntetés. Mindebből az tűnik ki, hogy ha valaki közvetlenül és már holnap akar a magyarok zsebébe nyúlni, akkor felhorgadnak. De ha úgy kotorászik a zsebünkben, hogy a hatás majd csak évek múlva, az ország lepusztulásában jelentkezik, akkor nem törődünk vele. Békésen legelészünk tovább.

Andor Mihály