Bodzilla, a forradalmi kutya

Igen, ez vagyok én. Csak így, szerényen. Anyám-gazdám, Judit, szőrös nőnek becéz – exnő, hogy pontosítsak, khmmm – de a Szabadság téren istenatyám Gáborommal, (aki a kutyaszittyóm vagy bébiszittyóm, ha az eredeti gazdi utazik), bezony, én vagyok a főszereplő.

Öröm a Szabadság téren

Jééé, jön a Bodza, jaj de édes, na végre, de rég láttuk!! – ilyesmik röpködnek a jöttömre. Mondjuk, minimum, hogy ilyesmik, gyakorlatilag, nem is lehetne ez másként. Aki ismer engem – fekete, borzas, decensen – már fiatalon – őszülő kutyaként, az tudja, hogy ez a fogadtatás alap, nem túlzás.

Anyám-gazdámnak volt már egy kutyója, Ali, a tacskóban reinkarnálódott Humphrey Bogart (bár Bogie csak szeretett volna olyan döglesztően nézni a kalpag alól, mint Ali), amikor összeakadtunk Albertfalván, a lakásához közel. Kicsit hezitált, hogy örökbe hagyja-e magát fogadni általam – bohó csitri voltam még – de beadta a derekát. Nevet is kaptam tőle – ezt már egy másik Judittal (aki Hisztigép, mesélek arról, miért nevezem így) találta ki, ő nem más, mint istenatyám Gábor felesége. (Szegény ember, na de mindegy, ez nem az én dolgom). Szóval, beköltöztem Aliékhoz, ő, akit eddig feltétel nélkül imádott a gazda Judit, amúgy eléggé megorrontotta ezt a merényt ellene. Osztoznia kellett ezentúl velem mindenben. De legalább voltunk egymásnak az uncsi, magányos napokon, amikor a gazda dolgozott.

Alim sajna már átkelt tavaly áprilisban a szivárványhídon, szórakoztatva ott fent a habos-babosban az igazi Bogiet, megtanítva a bugyiletolós nézésre. Nagyon megviselt. Ezért ha istenatyám Gáborom, rajongásom tárgya, a szittelés közepette eltűnik akárcsak egy másodpercre a szemem elől, kétségbe zuhanok, sírok-zokogok. Na, ezért kezdett kihordani a forradalmi térre, ahol áprilisban a magyarokra nézvést történt katasztrófa. Valami embernek nem látszó izé – minielnök a neve – ígérete ellenére, elkezdett ott építeni egy randa hazugságemlékművet, vagy hogyishijják ezt. Ami istenatyám Gábort – pláne, hogy a lápi lidérc szobrot Gábrielnek nevezik, ami az ő neve is! – felháborította és sok más Gáborokkal, Julikkal, Marikkal és így tovább az abc-ben, elkezdett ott naponta tiltakozni. Ha voltam, vele voltam ott.

Jelzem, a Szabadság tér nekem nem ismeretlen terep: hideg télen, 2010-ben, már ugyanígy körbeszáguldoztam egy sajtószabadságért szervezett tüntetésen. Ami akkor Orbűnnel szemben, az első komoly ellenállás volt. Más kutya unalmas engedelmességgel baktatott – ohne póráz – a gazdija mellett, de én FORRADALMI KUTYA volnék: rohangáltam, Gáborom pedig mögöttem repült, legalább nem unatkoztak a téren… Az is tény, hogy edukált eb lévén, tudnék talán normálisan is közlekedni, de minek?

Bodza itt, Bodza ott, Bodza mindenütt

Szóval, van komoly forrcsis múltam, dicső jelenem és valószínűleg még dicsőbb jövőm itt e téren. A másik Judit hisztigépsége is tulajdonképp szabadságvágyamnak köszönhető: amikor náluk voltam a hegyen, megint csak tél volt – nekem ez jön be –, Gábor pedig iskolázottságom okán mondta neki, nyugodtan vihet le pisilni a kertbe, pórázmentesen. Na, a szegény hülye bedőlt az iskolás mimikrimnek, tényleg csak úgy lefutott velem egy szál klumpában a hóba. Persze azonnal eltűntem! Naná, majd ott unatkozom vele…

Végigüvöltötte szegény pára a fél Svábhegyet, Simicska Lajos mai négybetűsei angolkisasszonyok halk fohászai voltak a káromkodásaihoz képest. Megszántam fél óra múlva, elővillantam egy havas, csúszós, lépcsővel alig megközelíthető úton, ahonnan végig szitkozódva – Lajosom, tanulhattál volna!! – leráncigált. Na, ekkor láttam, hogy ez a nő nem százas, de azért a pocisimit elfogadom tőle, meg amúgy is bírom a lüke fejit. DE csak vele annyira nem kóserság-babaság lennem, legyen ott Gáborom, akkor van biztonság.

Voltam velük a nyári Csillagos Házak-rendezvény keretében a Tátra utcában, egy ilyenben szervezett koncerten. Wallenbergnek szentelték – teli volt minden gang, és én mint a megtestesült jóság és figyelem ültem végig az egészet. Egy nyikk nélkül!! Volt lejjebbi emeleten egy labi, azt el is vitték, sehol se volt hozzám képest kulturáltságban. Erről van is fotó.

Utána mentünk ki a Szabadság térre a Fischer Ádám vezényelte Örömóda közös éneklésére. Szóval, már én is alapdarab vagyok ott, és nem csak augusztus óta – akkortól vannak igazán kint szervezőként is a szittelőim – járogatok ki… Az éneklés előtt még hagytam legfiatalabb rajongómnak, Julcsinak – gyönyörű, ötéves primabalerina – a simizést; legyen a kislánynak egy jó napja. Igen, ilyen vagyok én, nagylelkű és önzetlen. Ja, még egy nagyon jó nőt szedtem össze – baráti alapon, hisz én is jány vótam, amíg lehettem – Nikót: kép szintén van erről. Ő volt az a hangosító lány, aki nagybátyjával – megint Gábor, gyűjti a tér e nevűeket – július végéig biztosította a rendezvények hangosítását. Niko imádott – minden állatot imád – kényeztetett, szóval élveztem én is az ottlétet vele. De mindenki roppant kedves mindig.

Emlékezés azokra, akiknek a levegő lett a temetőjük

Vannak kutyakollégák is: Széna, a zsemleszínű, Borisz a fehér, tegnap Vitéz, a pici – az emberek kapkodnak utánam, sétáltatnának (ha látom istenatyám Gáboromat séta közben, akkor hajlandó is vagyok egy körre elvinni a lelkes kétlábúakat).

Nekünk a hideg tél sem akadály. Tudtommal Gáborom, a hisztigép neje meg a többi rajongóm minden nap ott fagyasztja magát – hétvégét kivéve –, tiltakozva a szobor jelképezte önkény és hazudozás ellen. Jelzem, az a pityókosan kánkánozó, papagájra hajazó sas engem is szénné röhögtetne, ha csak rá figyelnék. DE… De ismerek egy idős hölgyet, Hisztigép 90 éves mamáját – aki szintén szeret engem, csak akkor fél, ha ugrabugrálok, ami ritka manapság –, és ő sajnos valódi áldozata volt annak, amit ma ez a bronz-márvány giccshalmaz eltagadna. Így már annyira nem vicces a szobor-rémálom, mert előtte az út másik oldalán kövek, képek – Alice, a 90 éves mama fiatalkori képe is – dokumentumok, sok-sok, zsidó temetőkre jellemző kavics, cipők, bőrönd jelzi, hogy milyen is volt az a másik valódi valóság akkoriban.

Oda szoktam sétálni istenatyám Gáborommal, mert ő mindig talál ott renoválni-, javítani-, kitenni-valót – hogy még bőségesebb legyen az igazságról az információ, amit bámulnak, olvasnak, megtudnak a külföldiek –, akkor mindig körbeszaglászom és érzem a mély szomorúságot, a gyászt. A fekete színem illik ehhez, és olyankor mindig csöndben leülök, vagy lefekszem és hagyom Gábort dolgozni. Mert az emlékeket muszáj őriznie másokkal együtt, hisz’ ez azoknak a kegyhelye – már hivatal is elismeri ezt –, akiknek a lengyel égbolt, levegő lett a temetőjük, és akik nem nyughatnak sehol, csak a szívekben.

(Vendégszerző: Szász Judit)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Pin It on Pinterest