Banánköztársaság
Bokros Lajos: az oligarchikus önkényuralom gazdasági kudarca, a segélyfüggőség kiépülése és megszilárdulása Magyarországon— közéleti vita 6. rész
A Városi Kurír és az Kerekasztal-mp blog megkérdezte a közélet néhány fontos szereplőjét, köztük csúcs-közgazdászokat és más emblematikus szereplőket, hogy milyen kilátásai lehetnek azoknak a térségeknek és rétegeknek a jövőben, amelyek már a járvány előtt is nehéz gazdasági, szociális helyzetben voltak. Van-e és ha igen, milyen időtávban és milyen feltételek mellett esély a felzárkóztatásuk megkezdésére? Ma Bokros Lajos egykori pénzügyminiszter , a CEU professzora gondolatait olvashatják a témában. (A felkérteken kívül várjuk olvasóink véleményét is a témában.)
A segélyfüggőség kiépülése és megszilárdulása Magyarországon
Az immár évtizedes hazai önkényuralom politikai propagandája előszeretettel tömi hazugságokkal a tiszta forrásból tájékozódni képtelen jámbor állampolgár fejét. A hamis és megtévesztő híradások egyik állandóan visszatérő eleme valamiféle magyar gazdasági csoda emlegetése.
Pedig mi sem áll távolabb az igazságtól. Gazdasági csodáról, a versenyképesség javulásáról, sikeres nyugati felzárkózásról semmiképpen sem beszélhetünk.
Harminc évvel ezelőtt a rendszerváltás pillanatában hazánk egy főre jutó hazai összterméke még a harmadik legmagasabb volt a Közép- és Kelet-Európában hagyományosan mindig gazdagabb Szlovénia és Csehország mögött. Miután az átalakulással együtt járó visszaesés a korábban is viszonylag nyitott és piacosított magyar gazdaságban másokéhoz képest szerény, a vállalati szerkezetátalakítás, magánosítás, pénzügyi stabilizáció pedig jóval sikeresebb volt, így helyezésünket az anyagi gazdagság sorrendjében a rendszerváltást követő öt évben megőriztük.
2004-ben az EU-hoz való csatlakozás kivételes növekedési lehetőséget és új, tartósan igénybe vehető erőforrásokat kínált fel az országnak.
Ömlött hozzánk a tőke és a korszerű technológia, hatalmas és gazdag, noha igényes piacok tárultak föl. Ezt ésszerű és szakszerű gazdaságpolitikával, illetve a régóta halasztott, mélyreható szerkezeti reformok bevezetésével bízvást kihasználhattuk volna. Nem túlzás azt állítani, hogy az 1995-ös stabilizációt követően egy erőteljes és jól ütemezett reformsorozat bevezetése nyomán mára elérhettük volna az osztrák gazdaság termelékenységi- és életszínvonalát.
Nem így történt: a felkészületlen és faragatlan hazai politikai osztály húsz éve képtelen szembenézni a kihívással és kihasználni a történelem kivételes kegyét. Az első Orbán-kormány, majd Medgyessy és Gyurcsány uralma az ezredforduló után módszeresen lerombolták a magyar gazdaság verseny- és fizetőképességét. A legyengült gazdaság és államháztartás az új európai uniós tagországok közül elsőnek esett áldozatul a 2008-2010-es gazdasági válságnak. A válság miatt megerősödő elkeseredés nyomán sikeresen hatalomba kapaszkodó nacionalista-populista önkényuralom mára befejezte a rombolást: évtizedekre eltaszította Magyarországot a nyugati fejlődés főáramától, eltorzította a gazdaság és a társadalom szerkezetét és újra hosszú történelmi időszakra a megvalósíthatatlan vágyak birodalmába száműzte az egyébként hőn áhított felzárkózást.
Most ott tartunk, hogy az egy főre jutó hazai össztermék vonatkozásában hazánkat már nemcsak Szlovénia és Csehország, hanem amire a történelemben eddig még sohasem volt példa, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország és Szlovákia is megelőzi. Pedig nekik sem volt könnyű. A baltiak a megsemmisülés rémével fenyegető fél évszázados szovjet múlt iszonyatos örökségét cipelték, Lengyelország a nyílt államcsődből kellett kikecmeregjen, Szlovákia pedig az önálló államiság törékeny lehetőségeit elrabló nacionalista elzárkózás által okozott évtizedes lemaradással volt kénytelen szembenézni. Ezek mindegyike jóval nagyobb kihívás volt, mint a sokkal kedvezőbb gazdasági helyzetből induló Magyarországé. Történelmi feladatukat mégis sikeresebben megoldották.
Száz év múlva a 2010-es hazai évtizedre a becsületes történetírás ismét, mint elmulasztott lehetőségre, eljátszott esélyre, elfecsérelt időszakra fog emlékezni. 2010-ben – a baloldal árulása nyomán – hazánkat foglyul ejtette egy kivételesen korrupt, kapzsi és gátlástalan oligarchia, amelynek eltökélt szándéka a főhatalom tartós birtoklása. Ehhez lebontotta a húsz évig jól-rosszul, de működő jogállamot, ami önmagában is visszaesés, elkanyarodás az európai fejlődés főáramától. Akik számára a jogállam önmagában nem érték, azoknak is célszerű megérteni, hogy egy kicsi, nyitott, felzárkózásra áhítozó ország számára a jogállam a gazdasági siker nélkülözhetetlen, abszolút szükséges, noha korántsem elégséges feltétele.
Az intézmények szerepét és jelentőségét lebecsülő szűk technokrata szemlélet nehezen fogja föl, hogy mi a probléma.
Legyen jó a gazdaságpolitika és kész. De a gazdaságpolitika eleve nem lehet jó, ha az államot nem a szabad és egyenlő esélyű vállalkozások kifinomult, óvatos és távolságtartó kereteként, hanem a gazdasági fejlődés hajtó motorjaként, első számú letéteményeseként fogjuk föl. Ha az állam nem védi, hanem pusztítja a magántulajdont, nem élesíti, hanem torzítja a piacot, ha egyenlőtlen esélyeket teremt a gazdaság szereplői számára, egyeseket elhalmoz megrendelésekkel, kedvezményekkel, támogatásokkal, míg másokat különadókkal büntet és folytonosan zaklat, ha nem a tudás, a tehetség, a tapasztalat és a teljesítmény, hanem a kegyenc szolgalelkűség, vagy a korrupt összefonódás alapozza meg az üzleti sikert, akkor az gyenge és törékeny marad. Ilyen rendszert csak a segélyek folyamatos osztogatásával lehet fenntartani. Látnivaló, hogy az EU kizárólag erre kell a hazai önkényuralomnak, mert így tudja finanszírozni a versenyképtelen magyar gazdaságot, lehetővé tenni az oligarchia folyamatos gazdagodását, a társadalom folyamatos segélyfüggőségbe taszítását. Ez a modell életképes, ha van teljesítmény nélkül elsajátítható többletjövedelem és jut némi alamizsna az önállótlanná tett társadalom elégedetlenkedő tagjainak. A többi gondot elfedi a kivándorlás, a korrupció és az önkényuralmi propaganda.
Magyarország leszakadásának két jól megragadható mutatója a beruházások alacsony szintje és termelékenység lassú növekedése.
A jogállamot leromboló kormányzati lépések nyilvánvalóan nem kedveznek a befektetők bizalmának. A termelékenységet gyorsan növelő magánbefektetések hiányát az önkényuralmi kormány egyrészt a nemzetközi tőke számára kínált túlzott kedvezményekkel (ez is segélyfüggőség) másrészt túlpörgetett állami beruházásokkal igyekszik pótolni. Ez utóbbira az elmúlt évtizedben lehetőséget adott a bruttó hazai termék 3-5-7 százalékára rúgó uniós támogatás. Ennek jó részét azonban a termelést és a termelékenységet nem növelő, legfeljebb a presztízsfogyasztást szolgáló, habár a keresletet ideiglenesen élénkítő projektekre költik (pl. stadionépítés). Igen ám, de a kereslet korábbi szintjének fenntartásához a támogatások folyamatosan magas szintjére van szükség, hiszen a projektek zöme a piacon életképtelen: járadékot termel, de nemzeti jövedelmet nem. A bajt fokozza, hogy időközben látványosan leépültek mindazok a humán infrastrukturális területek (pl. oktatás, gyógyítás), aminek közösségi és magánerős kiemelt fejlesztése a hazai munkaerő minősége javításának egyébként is alapvető feltétele. De ez is az önkényuralom bűne, hiszen semmiképpen nem érdekelt a hatalmára veszélyes kiművelt és erős, egészséges emberek számának szaporításában. (Híven tükrözi ezt a CEU elűzése, a tanszabadság korlátozása, az önkormányzatok kivéreztetése, önállóságuk csorbítása, az MTA kutatási hálózatának kormányzati ellenőrzés alá vonása, stb.)
Végül, de nem utolsósorban látványosan bebizonyosodott, hogy a jogállamot eltipró, uralmát segélyfüggőségre alapozó önkényuralom nem képes helyes gazdaságpolitikát folytatni.
A koronavírus járványt megelőző évtizedben a magyar gazdaságot segítette a nemzetközi fellendülés.
Ebben az időszakban a gazdaságpolitikának az lett volna a feladata, hogy hűtse a konjunktúrát enyhén szigorodó pénz-, költségvetési- és jövedelempolitika révén. Az Orbán-kormány azonban minden erejével olajat öntött a tűzre, anticiklikus helyett prociklikus gazdaságpolitikát folytatott. Az MNB tudatosan és szükségtelenül rontotta a forint árfolyamát, fölöslegesen ösztönözte a hitelezést (sok életképtelen vállalat felé is), a kormány pedig ahelyett, hogy költségvetési többletet halmozott volna föl, megmaradt a hiánynál. A prociklikus gazdaságpolitika azonban visszaüt. Egyrészt nem lesz belőle még gyorsabb növekedés, hanem csak magasabb infláció, másrészt elfogy a tartalék pont akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Most bajban van az önkényuralom, mert a gazdasági teljesítmény fenntartásához egyre több segély kellene. Ha ezt az EU a jövőben csak módjával folyósítja, akkor megroggyanhat a tartós alapok nélkül felhúzott cifra építmény. További leszakadásunk a következő évtizedre így szinte eleve elrendelt.
A sorozat folytatásában Velkey Gábor Dániel gondolatai következnek csütörtökön este:
„A 2010-es parlamenti választások után széles társadalmi felhatalmazásukra hivatkozva miatta – a korábbi kormányokat gúzsba kötő kétharmados szabályok által immár nem korlátozottan – a kormány a teljes társadalmi rendszer radikális átalakítása során az intézményes humán közszolgáltatások mindegyikét, közöttük a közoktatás egészét és az intézmények fenntartásában meghatározó szerepet betöltő önkormányzati rendszert is alapjaiban változtatták meg.”
Eddigi részek
