Boross Péter a semmi közepén

Ha valaki az értelmetlen káoszban akar értelmet keresni, annak kiváló terepet szolgáltatnak a jelen helyzetben jelentősebb megszólalók, illetve folyamatok. Elég a kormánypárti irányból érkező szóvirágokra, a kormány ténykedéseire gondolni.

Rózsaszínre festett múlt

Természetesen tudom, hogy utánlövés Boross Péter karácsonyi szerepléséről ilyen késedelemmel írni. Már csak azért is, mert sok újdonságot nem mondott. Mármint önmagához képest. De egyrészt csak most botlottam bele a világhálón a megnyilatkozás reflexiójába, másrészt talán mégis megér egy-két gondolatot.

Nem is annyira Boross Péter mondandója. Az tényleg hozza a tőle – az utóbbi évek mondandói alapján – elvárt formát. Az egykori vice-miniszterelnök esetében nem új folyamat, hogy a Horthy-korszak egyre fényesebben világít az elméjében. Talán a volt emeszempés pártcsinovnyiki állomást is tartalmazó, de egykor a Szálasi-érában is katonáskodó Boross számára tényleg ez, ami megadatott. Az az amnéziás folyamat, amely már a korábbi, 2016. karácsonyán előadott, ünnepi „köszöntőjekor” is nyilvánvaló volt. Ez akár rendben is lehet. Az idő fölértékeli azt a kevés jót, ami történik, és általában is rózsaszínre festheti a személyes múltat. Aki nem hiszi, nézzen szét maga körül.

Szinte biztosan fog találni

olyan egykori honvédet, aki a Kádár-korszakban volt kényszersorozott katona. Alighanem olyat is fog találni, aki egy pillanatig sem szeretné még egyszer végigcsinálni. Miközben ugyanők harsányan kacagva adomáznak az akkor megélt szívatásokról, értelmetlen kiképzési lépésekről, illetve a még értelmetlenebb, a kontraszelekció díszpéldányaiként szolgáló tiszti állomány tagjairól. Talán olyan ismerősük is akadhat néhányaknak, akik egykor a század téglái voltak. Olyanok, akik pár óra kimenőért, pitizve dobták fel a katonatársakat egy becsempészett felesért, egy randiért átlépett kerítésért, vagy bármiért. S akik talán mai napig nem értik, hogy az egykori katonatársak miért kerülték, illetve kerülik talán a mai napig. Amikor számukra akkor az volt a legjobb jó, amit magukkal tehettek. A még idősebb generációból is ismernek talán többen olyanokat, akik mára már inkább dédnagyszülők, de nem győzik százszor is elmesélni világháborús históriáikat.

A család, a közvetlen ismeretségi kör megtanulja a helyükön kezelni ezeket a történeteket. Nem is igazán tulajdonítanak nagy jelentőséget ezeknek. Legfeljebb egy megértő félmosollyal, vagy a mesélő háta mögött érzett hányingerrel viseltetnek a furcsa hősiességek iránt. A katonatárs pokrócozásától, a dobbantásokon át, keretlegénység nagyszerűségéig. Miközben a megértő félmosoly sokszor nem is annyira a történetnek szól, hanem tényleg a megértés jele. Annak megértéseként, hogy egy-egy emberből miként lett antiszociális emberkerülő, mindenen felhorkanó morgós vénség. Netán az örök másodikságot könyörtelenül túlkompenzáló akarnok, vagy a morális bűnöket felemlegető, lelkiismeretet általában is megtagadó csirkefogó.

A kisebb csibészségeken akár együtt is nevethetünk az anekdotázóval.

Azzal, aki a saját aktuális igazáról maximálisan meg lehet győződve. Mert a szellem semmiben nem olyan hatékony, mint az önbecsapásban. Az emberek pedig éppen ilyen jók az önfelmentésben. Probléma legföljebb akkor keletkezhet, ha a környezet érdemtelenül túlértékeli az említett megnyilvánulásokat. Márpedig Boross Péter esetében szinte biztosan erről van szó. Mert ő maga már szinte biztosan túl van a realitások határain. Már békésen evezget az önmagába zárt szellem békés beltengerén. Időnként kikiabálva a partra azt, amit a megcsillanó vízfodrok torz csillanásai tükröznek vissza a múltjából. Boross jól el van magában. Legfeljebb beemelni a közbeszédbe lehet hiba. Mert azt sugallja, hogy érdemes értelmet keresni ott, ahol nincs, és ahol ennek a keresésnek nincs is számottevő jelentősége.

Holott, ha valaki az értelmetlen káoszban akar értelmet keresni, annak kiváló terepet szolgáltatnak a jelen helyzetben jelentősebb megszólalók, illetve folyamatok. Elég a kormánypárti irányból érkező szóvirágokra, a kormány ténykedéseire gondolni. Meg olykor az önmagával sem szóba elegyedő ellenzékre.
​