Banánköztársaság
Bruck András: az utolsó esély – Otthon vagyunk valahol, vagy csak vagyunk valahol?
Van egy ártatlannak tűnő mondat a francia szupersztár, Michel Houellebecq utolsó könyvében, a Megsemmisülniben: „Ha most elindul, egy órára akár otthon is lehet. Vagy, ha nem is otthon, legalábbis a lakásában” – így töpreng a regény egyik szereplője. Csakhogy az egész életünk tulajdonképpen erről szól: otthon vagyunk valahol, vagy csak vagyunk valahol? Meghitt barátok társaságában, egy férfi vagy egy nő karjaiban – egy országban, a hazádban. Valahol, ahol befogadnak, elfogadnak, nem bántanak.
Magyarország nem ez a hely
Az elmúlt másfél évtizedben bennünket ért tengernyi hatalmi inzultus, aljasság, sérelem, hazugság, árulás, a hatalomközeli családtagok és haverok országpusztító „üzleti ténykedése” devalválja, amortizálja a tisztességes embert, márpedig mindez aligha annak a jele, hogy otthon vagy, biztonságban. Vagy legújabban a tömeges hisztéria, agonizálás amiatt, hogy lehet-e bízni Magyar Péterben vagy nem. Ez a magabiztos társadalmi lét megnyilvánulása volna? Netán az otthonosság szinonimája? A középkori boszorkányvádakkal vetekednek azok, amelyekkel igyekeznek őt lejáratni, hitelteleníteni, és most nem a kormányoldalra gondolok. Ez nem normális, ez egy amúgy is mély gödörben lévő társadalom súlyos válságtünete.
Valóban otthon vagyunk?
Mindebből következik egy még aktuálisabb kérdés: ki akarunk-e végre kerülni ebből a valamennyiünkre nézve megalázó, elviselhetetlen állapotból? Márpedig erre Magyar Péter az egyetlen és minden bizonnyal sokáig az utolsó esélyünk. Ha ő is elbukik, mert ez is benne van a lapokban, az ország is megy vele: oda, ahova Orbán rángatja magával. És az nem lesz egy barátságos vidék, akkor már nagy valószínűséggel az EU-n kívül, Oroszország és Kína lenézett, kihasznált cselédjeként. Ki ne emlékezne tavaly nyárra, a budapesti atlétikai VB-re összetrombitált diktátorhordára, miniszterelnökünk kedves vendégeire, barátaira.
Nem volt az elég erős jel?
Pedig Orbán akkor mintha az égre írta volna fel az ország jövőjét. A stadion meg azóta is ott rohad.
Magyar Péter ugyan nem az én nyelvemen beszél, nem is mindig az én gondolataimat mondja, de ezt elfogadom, mert nyilvánvalóan a rezsim leváltása a célja, ahhoz toborozza a szavazókat. A múltja ellene szól, a jelene mellette.
S hogy milyen lenne az „ő országa”, ha tényleg eljutna odáig? Nem tudom, csak azt, hogy biztosan sokkal jobb, mint amilyen most.
Egy országban nem születik egy korszakban két Orbán.
Az, hogy Magyarország látótávolságon kívülre kerülhetett a demokráciák normalitásától, közös bűn, nem egyedül a miniszterelnöké. Mert egy-két kivétellel soha senki nem állt ellen, minden front harc nélkül omlott össze: az utcai, az egyes szakmák és ágazatoké, és legfőképp az ellenzéki pártoké, amelyek másfél évtized alatt egyetlen rossztól nem tudták megóvni az országot, a benne élőket. Minden választásra úgy indultak neki, ahogy rosszul felszerelt katonák rohamozzák meg a géppuskaállásokat: még az ellen sem volt soha egy szavuk, hogy a választási szabályokat menetrendszerűen a kárukra módosították. Olyankor úgy hallgattak, mint akiknek mindegy, és négyévente úgy is végezték: megsemmisülve, vérbe fagyva, az autokrácia úthengere pedig zavartalanul haladt tovább. Rajtunk. Lám, Magyar Péter két perc alatt bejutott az M1-be és még feltételeket is szabott. Országjárása során számos politikusi képességet, innovációt mutatott fel,
de a legmasszívabb talapzat, amin kirobbanó sikeressége nyugszik, az ellenzéki pártok másfél évtizede tartó puhánysága, közönye, kudarca. A parlamenti padokban fölöslegesen eltöltött sok ezer óra.
A híveik most tombolnak,
Armageddont jósolnak, nekem meg úgy kell elhessegetnem magamtól a gyanút, hogy felőlük akár maradhat is az orbáni önkényuralom, ha nem az ő pártjuk győzi le, ingatja meg a rezsimet.
Vajon öreg, csupa rozsda autójukat megtartanák-e, ha tolniuk kéne mindenhova?
Említésre érdemes ellenzék híján másfél évtized elúszott, aminek következményeit június 9-e számai pontosan fogják mutatni. Na meg persze ezért is élünk egy vészesen izolálódó, öreg, beteg és ellátatlan, leszakadó, mind jobban orosz és kínai érdekek kiszolgálójává tett országban, miközben ez a rezsim csak egyre rosszabb lesz. Orbánban nincs önkorrekciós funkció, s persze maga a NER is korrigálhatatlan, mivel azzal a saját lényegét számolná fel: azt, hogy néhány ember gyötri az összes többit.
Magyar Péter villámhadjárata sajnos későn indult ahhoz, hogy jövő szombatig sokkal többen csatlakozzanak hozzá azok közül, akik Orbánért ma még egy kórházfolyosón ottfelejtve is boldogan halnának meg. Viszont 2026-ig akár ennek a megszállott Fidesz-tábornak a megbontása is sikerülhet neki – de csak egyedül neki. Ezt azzal ajánlom a most hatalmas energiákkal és sértettséggel ellene dolgozó ellenzéki szavazók figyelmébe, hogy az a nemzet, amely nem képes változtatni a sorsán, valójában megérdemelt, hosszú börtönbüntetését tölti. Ezt a börtönt meg csak a bűnözők tarthatják otthonnak.
Szerző
