Banánköztársaság
Bruck András: ez most tényleg egy új év
Amikor egy évvel ezelőtt ilyenkor, új év első napján először léptem ki lakásom ajtaján, az utcán az a különös, egyben szorongató érzés fogott el, sodort szinte magával, hogy egy időben két ellentétes irányba indultam el. Az egyik a kétségbeesés és reménytelenség felé vezetett, a másik afelé, hogy nem lehetséges örökké valamilyen remény nélkül létezni.
Hogy egy kézenfekvő példával éljek:
lehet-e a dolgok természetes állapotának tartani, hogy Magyarország további hosszú évekig ennyire szánalmas, a pusztulás ezerféle arcát magán viselő ország maradjon?
Tudathasadás, ez volt rögtönzött diagnózisom. Vívódtam, muszáj volt valamelyik irány mellett döntenem, míg végül, dacolva alapkarakteremmel, remény és reménytelenség közül az előbbit választottam. És lám, szinte heteken belül kiderült, hogy a jó irányba indultam el.
Azóta napra pontosan egy év telt el,
és nem emlékszem, hogy remény valaha ilyen tartósan élt volna bennem, miközben magam nem tettem érte semmit. Egyszerűen csak, mint a mesékben, a dolgok elkezdtek megtörténni, s épp a huszonegyedik századi magyar történelem legsötétebb időszakában… Egy házaspár válása, a csúcspozíciót betöltő feleség váratlan bukása, a jóformán ismeretlen férj csillagának hirtelen felragyogása… Volt-e egyetlen ember is, aki látta, mi van készülőben?
A rezsim mindennapos rutinja ugyan semmit nem változott – csak két hete lett az egykori Tőzsdepalota, a Magyar Televízió régi, Szabadság téri székháza is a Tiborcz-Orbán házaspáré –, viszont azóta bekövetkezett, ami tavaly ilyenkor még elképzelhetetlen volt: legkésőbb ’26 tavaszán – vagy még előbb? -, lezárulhat a demokráciák történetének talán leghitványabb fejezete.
Alig egy éve
még Orbán Viktor is készpénznek vette, hogy 2026-ot ismét az örök vesztesekkel fogja lejátszani, most viszont helyettük ott van neki Magyar Péter és a Tisza Párt. Egy barátságos, öregfiúk sörmeccs helyett kiesésre menő, élet-halál küzdelem. Merthogy az lesz. Az egyik oldalon elszámoltatás és börtön, a másikon az ellenzéki vágyak és érzelmek kiégése, teljes megsemmisülése a tét. Alighanem maga a Tisza Párt se élné túl a vereséget. Azzal, hogy Magyar Péter mindent egy lapra feltéve kizárólag győzelemről beszél, az egekig tolta fel a reményt, amely a választás napján már mint a hevített acél, vörösen fog izzani… Jól emlékszem 2022-re, az ellenzéki előválasztás keltette lelkesedésre, majd a minden korábbinál nagyobb kudarc okozta letargiára, lelki összeomlásra. Vereség esetén ugyanez történne ’26-ban is, csak már egy jórészt megújult választói tömeggel. A jövő kilátástalanságának iszonyatos terhe borulna az országra, ha nem is a trianoni bánat léptékében, de mélyrehatóan, sokáig kiheverhetetlenül. Az történne velünk is, amit Márai így fogalmazott meg negyedszázaddal Trianon után:
„Az igazi trauma számomra nem az a Magyarország, amely elveszett – a történelmi –, hanem az, amely megmaradt”.
Na és nekünk vajon milyen Magyarország maradna, jutna egy Tisza vereség után?
A miniszterelnöki család legújabb szerzeménye tökéletes iránymutató. A monumentális méretű Tőzsdepalota építése a huszadik század elején a magasabb nemzeti célok felé törekvés megnyilvánulása volt: azt hirdette, hogy Budapest Béccsel áll versenyben, az ország pedig igyekszik felzárkózni a Nyugathoz. Az épület friss tulajdonosváltása viszont csak a miniszterelnöki család szabadprédára való jogának egy újabb kinyilvánítása volt. Ezt üzenték vele: nálunk nincs verseny, nincsenek nemzeti célok. Az pedig, hogy ami megtetszik nekik, azt rögtön el is vehetik, csak megerősíti abbeli tapasztalatainkat, hogy Magyarország nem felzárkózóban van a Nyugathoz, hanem elszakadóban tőle.
Sokféle szellemi, erkölcsi örökség létezik, hát a felcsúti ilyen.
A választásig rengeteg egyéni és kollektív sérelem ér majd még bennünket
Az ország tizenöt éve egyvégtében a rezsim támadása alatt áll, egymásra halmozódó válságok tornyosulnak felettünk. Arról pedig, hogy a megoldás valamennyi útja, módja tizenöt éven át zárva maradt előttünk, nem Magyar Péter tehet. Az ő sikere a magyar társadalom egészének gyilkos, szívbe markoló kritikája. Nem az, amit mond, nem az, ahogy mondja, hanem az, amit egy szál maga tesz. A fiataljaink nem harcoltak egyetemeik szabadságáért, az Erasmus programjukért, az öregek veszni hagyták az Akadémiájukat, és a két generáció között sem harcolt senki semmiért. Inkább elmentek, meghaltak, beletörődtek.
A lelke mélyén mindenki tudja, hogy ami itt velünk történt, annak nem szabadott volna megtörténnie. Az nem volt törvényszerű, térségünkben nem is nagyon történt meg másutt.
Szerencsére a „megváltásnak” sokféle ága-boga van, ezért jelentheti egy elnyomó rezsim uralma alóli felszabadulást is. A magam részéről abban bízva kezdem az új évet, hogy a Magyar Televízió (a Tőzsdepalota) egykori épülete előbb-utóbb visszakerül a magyar állam tulajdonába.
<<< Olvassa cikkeinket a Facebookon és a Google hírei között is! >>>
