Bruck András: hol éljenek a zsidók?

Megoldható-e a megoldhatatlan? Bár sokan ismerik, érdemes még egy pillantást vetni erre a sematikus térképre, mert szinte mindent elmond Izrael valóságos helyzetéről, gondjai mérhetetlen dimenzióiról; egy aprócska mentőcsónak a végtelen és örökké haragos, háborgó arab tengeren. A gettóknál, a zsidótörvényeknél, a gázkamránál persze a legrosszabb megoldás is csak jobb lehetett, éppen csak egy életveszélyes, új probléma született: hogyan lehet megtartani a két évezred után visszakapott hazát?

Hogyan?

Harccal, sehogy másképp, amivel a zsidó értelmiség már az 1920-30-as években tisztában volt. Izrael első miniszterelnöke, Dávid Ben Gurion is, bár az események ilyen mértékű eltorzulását ő sem láthatta előre. Akik most békéről, kétállami megoldásról prédikálnak, azok nyugodtan félretehetik saját, nyilván különleges becsben tartott erkölcsi érzéküket. A Szentföldön egyetlen valóság létezik, az pedig az, amire legutóbb épp a Hamasz egyik vezetője szolgált tökéletes példával egy bejrúti tévéstúdióban:

„Izraelnek nincs helye a mi földünkön, október hetedike csak az első alkalom volt, lesz második, harmadik, negyedik is”.

Úgy beszélt arról a minden képzeletet felülmúlóan szörnyű napról, mintha csak az ablakon kinézve megállapította volna, hogy esik az eső. S ha módjuk lesz rá, ezek a pszichopata gyilkológépek valóban újra meg fogják próbálni. A rég meghalt Oszama bin Laden ideológiája, amivel az erőszak bármilyen mértékét igazoltnak látta, ma érvényesebb, mint valaha: „Az általunk gyakorolt terrorizmus dicséretes, mivel a zsarnokok, a támadók és Isten ellenségei ellen irányul”. Na, nekik ajánlj béketervet.

Az európai fővárosokban palesztinpárti tömegek hömpölyögnek

Tényleg háborgó igazságérzetük viszi őket az utcára? Kétlem, hisz akkor nem fogadnák teljes közönnyel például az orosz hadsereg ukrajnai mészárlását. Vagy a kurdisztáni régióban élő negyvenmillió muszlim kurd véres harcait, hogy száz év után végre saját hazájuk legyen. Az ő sok tízezer halottjuk miatt azonban nincs nemzetközi felháborodás. De ha egy újságíró megszólít egy londoni vagy párizsi tüntetőt, az azt ordítja, hogy a zsidók takarodjanak vissza oda, ahonnan jöttek. Elvakultak és tájékozatlanok. Talán nekik is kéne egy térkép, bár a zsidógyűlölet gyógyíthatatlan. Kétezer éves reflex, bármikor, bármivel beindítható. A tévében látni, hogy egy tábla villan fel a tömegben: Gas the Jews!

Tényleg, hol éljenek a zsidók?

A két évezreden át tartó száműzetésből, a Biblia gyönyörű kifejezésével a „száraz csontok völgyéből” (Ezékiel 37:1) ugyan egyszeri, megismételhetetlen csodaként visszatértek a hazájukba, de azóta is élet-halál harcot kell vívniuk érte. Esetleg a magyar származásúak menjenek vissza Magyarországra? Nem gondolom, hogy ezt fontolgatnák, mélyre nyúló okai vannak annak, hogy ők Izraelt választották. Nem mellesleg, bár a hazai zsidóság helyzete történetesen most valóban biztonságosnak mondható, ez csak a felszín, és az is tele van repedésekkel. Valahányszor a Szabadság tér környékén járok, vetek egy pillantást előbb a Horthy mellszoborra a Hazatérés Templomának kapujában, aztán az onnan pár lépésnyire lévő Gábriel arkangyalra. Mintha csak azt remélném, hogy már nincsenek ott. A mellszobor mint a Horthy-korszak antiszemitizmusának afféle őrlángja hirdeti, hogy a nemzetgyilkosság, amennyiben az áldozatok zsidók, nem bűn. Az arkangyal szobra pedig a felelősség tagadása, elhárítása, amiért az az ország, amelyet a huszadik századi magyar zsidóság az őt ért számtalan sérelem és megaláztatás ellenére képes volt a sajátjának is tekinteni, a halálba küldte majd’ félmillió állampolgárát. Egy holokauszt pusztította országban egyetlen téren micsoda abnormalitások… Te meg érezd otthon magad. Amúgy is sokasodnak a baljós jelek – erősödik a Horthy kultusz, s immár állami szinten is

A jó időszakok pedig többnyire rövidek, a történelem viszont hosszú. Nem, nincs esélyed. Abban az országban, amit a szüleidhez, nagyszüleidhez hasonlóan nyilván te is a hazádnak gondolsz, örökre idegen maradsz. Idegen test. Kölcsönkapott időben élsz, itt legfeljebb csak jogilag lehet teljes az emancipáció – az is csak, amíg a szerencséd kitart – a lelkekben soha.

Szóval akkor hol éljenek a zsidók?

Az izraeliek naponta hallják az arab világ valamely szögletéből a kiirtásukat kilátásba helyező fenyegetéseket, az ígéret földje pedig hetvenöt éve háborúk és kudarcba fulladt béketárgyalások helyszíne. Ez a hét évtized és különösen az utolsó 20-25 év arról győzött meg fokozatosan mind több izraelit, hogy egy palesztin állam nem a békét és békességet hozná el, hanem kizárólag ellenségeik terrorkapacitása nőne a sokszorosára. Az október hetedikei apokalipszis óta pedig aligha van egyetlen ember is Izraelben, aki ne ezt gondolná. A kétállami megoldás esélye már korábban is nulla volt, most pedig még annyi sincs, bár persze a nyilvánosság előtt folytatódni fog a kétállami színjáték.

Akkor hát megoldható-e a megoldhatatlan?

Elvben, de csak úgy. Az európaiak a szemünk előtt nyitották meg határaikat az ukrán menekültek milliói előtt, és az 1990-es években Izrael is egymillió orosz zsidót fogadott be – köztük nem zsidókat is –, a többségük már rég beilleszkedett. S persze az európai városok is tele vannak arab bevándorlókkal, csak az arab országok nem fogadják be a saját palesztinjaikat. Igaz, két okuk is van rá. Az egyik gonosz: számukra Izrael léte megemészthetetlen, nem egy palesztin állam nem léte. A másik önvédelem: nekik maguknak is rossz emlékeik vannak a saját „testvéreikről”.

Ki ne emlékezne a legendás palesztin vezető, Jasszer Arafat nevére?

Csak hát az ő „szabadságharcosai” felforgatták, destabilizálták előbb Jordániát majd Libanont, húsz évvel később pedig a Kuvaitban dolgozó palesztinok az országot megszálló Irak mellé álltak. Ismét hibáztak, és a büntetésük súlyos volt: a háború után menniük kellett. Végül bekövetkezett, amit ma látunk, a palesztinok belefagytak a saját középkorukba: senkinek nem kellenek, mindenki tart tőlük. Az érzékeny szívek megszakadhatnak, az antiszemiták őrjönghetnek, a „progresszívek” apartheidet ordibálhatnak, a megoldás akkor is az arab államok dolga, felelőssége kéne, hogy legyen, szerencséjükre van egy örök bűnbak. Gáza a Hamasz uralma alatt az arab nemzetek szégyenfoltjává vált. Egy minden oldalról zárt fegyenctelep, amelynek léteznie sem szabadna.

Oldja meg Izrael?

Nem fog állampolgárságot adni nekik és új lakást egy általuk lerombolt kibucban. A végtelen arab világnak kéne mégiscsak felszippantania saját arab testvéreit. És talán eljött az ideje igazítani is egy kicsit az arab tankönyveken, hogy legalább a jövő arab generációi ne legyenek ennyire indoktrináltak. Na meg a folyton lázító sejkek helyett egy olyan „látnokkal” is többre mennének, mint amilyen a zsidó Herzl Tivadar volt. Ami biztos, hogy Izrael ott van, ahol van, és ott is marad.

Forrás

Kapcsolódó