Kerítésen innen
Csendes öröm: népkonyha nyílik!?
Biztosak vagyunk abban, hogy a XXl. században nem kényszer szülte megoldás az, ha Európa közepén népkonyha nyílik, mert annyi a rászoruló, akikről a nemzeti kormány egy laza kézlegyintéssel lemondott, hogy a napi egy tál meleg étel luxusa sokaknak csak így biztosítható?
„Aki szegény, az a legszegényebb”
Az első jótékony alapon működő, szegények élelmezését segítő népkonyhát az Izraelita Nőegylet létesítette, a Valero utcában (a mai VI. kerületben) 1869-ben.
1874-75-ben nyolc újabb hasonló intézmény szerveződött. Néhány évi szünetet követően, 1885-ben a főváros négy népkonyha üzemeltetését kezdte meg.
A századforduló idején az I., V. és VIII. kerületi Közjótékonysági Egyesület, a Szociális Missziótársulat és az Izraelita Nőegylet tartott fenn népkonyhákat. 1914-ben Pesterzsébeten és Újpesten is népkonyhán étkezhettek a legszegényebbek, majd 1916-tól a Weiss Manfréd gyár és az újpesti Wolfner is ily módon jótékonykodott. 1917-ben a fővárosi népkonyhák hadi konyhává alakultak, és a főváros központi ételgyárat tartott fenn a Hungária úton, illetve egy további kisegítő konyhát is.
Weiss Manfréd
A Cedek az EMIH zsidó szeretetszolgálata közösségi oldalán az alábbiakat taléltuk:
„Első budapesti népkonyhánk névadójának Weiss Manfrédot választottuk, akinek nagyvonalú karitatív munkája az 1900 évek elején követendő példát mutat mindenki számára. Nevéhez fűződik több népkonyha üzemeltetésére is, ahol naponta több mint 2000 gyermek és felnőtt ebédelhetett.”
2018-ban ez az „örömhír”?
https://www.facebook.com/cedek.szeretetszolgalat/posts/613142132382955
