Dr. Ádám György budapesti ügyvéd emlékére – Ő volt a magyarországi műhiba perek atyja

Még bíró voltam Pécsett a 90-es években, amikor egy precedens perben megismerkedünk Ádám Györggyel. Persze akkor is a betegeket védte ügyvédként. Ő volt a magyarországi műhiba perek atyja. A vele szemben a tárgyalóteremben a szegedi Dr. Ábrahám László ült az ellenfél orvosegyetem képviseletében, akkor még jogtanácsosként. Laci is kiváló jogász, azóta megjavult. Már ő is a betegeket képviseli ügyvédként hosszú idő óta. A közelmúltban kapta meg a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést magas szinten végzett jogászi munkájának elismeréseként.

A pert Gyuri bácsi nyerte

Ez a per volt az ún. anonimizálási ügy a betegek személyes adatainak kiadásával kapcsolatban. Gyuri bácsi nyert. Nálam. Pesten vesztett jogerősen analóg ügyben. Aztán a Legfelsőbb Bíróság az én ítéletem hagyta helyben. De hosszú történet, nem erről akarok most írni. Majd máskor.

Mikor Gyuri bácsi megjelentette az Emberi lények-e a bírók? című könyvét az orvosi műhiba perekről, akkor persze engem is meghívott a budai, frissen újra nyitott Hauer cukrászdában tartott könyvbemutatójára. Ábrahám Laci tartotta a méltatást. Gogol szavaival élve azt mondta, hogy mindannyian a Professzor úr köpönyegéből bújtunk ki.

Gyuri bácsi egyetemi professzor volt és mellette műhiba peres ügyvéd. A tárgyalásra is Dr.Jakab Tibor adjunktus kísérte el a Pécsi Városi Bíróságra, aki a pécsi orvosi egyetemen tanított orvosi etikát és egészségügyi jogot. Ő régi jó barátom. A per után Gyuri bácsi meghívott engem és egy másik bíró kollégát később, hogy tartsunk Budapesten előadásokat Szószóló Alapítványnál, amely a betegjogokért küzdött.

Semmi sem segített

Már ügyvéd voltam 2000 tavaszán, mikor hirtelen meghalt édesapám, Dr. Martin István ügyvéd. Intéztem a temetést stb. Mint egy zombi. Tudtam, hogy anyám miatt se szabad összeomlani. Megvolt a búcsúztató, aztán hazamentünk a családdal. Mondtam, hogy maradjanak otthon, kimegyek Orfűre. Valahogyan rendezni kellett magamban a világot. Nem szégyellem, vittem jó pár sört is, de az se segített. Éjjel kettőkor is kint ültem a teraszon a langyos tavaszi éjszakában, de ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Semmi sem segített.

Kérem, hívja holnap!

Azt éreztem, beszélnem kell valakivel. Aki idősebb, bölcsebb nálam és sok mindent megélt már. Talán az használ majd. Aztán a mobilról felhívtam egy budapesti, vonalas számot, Gyuri bácsiét. A felesége vette fel. Mondtam- “Jó éjszakát, Martin Zoltán vagyok Pécsről. A Gyuri bácsit keresem.” Kis hallgatás után jött a válasz- “Ügyvéd úr! Tudja hány óra van? A férjem alszik, hívja holnap!” Közben hallottam Gyuri bácsi hangját is a háttérből- “Ki az?” Válasz- “A Martin Zoli Pécsről.” Mire a férfi hang-”Mit akar?” -“Nem tudom.” Azután a feleség ismét hozzám szólt- “Zoli! Tudja, hogy a férjemnek több infarktusa volt már. Kérem, hívja holnap! Akkor megbeszélik.” De közben hallottam Gyuri bácsi hangját a háttérből- “Kedvesem! Ha a Martin Zoli engem éjjel kettőkor felhív, akkor ott nagyon nagy baj van. Jól ismerem őt. Légyszíves add ide a telefont, beszélni akarok vele! Te meg feküdj le nyugodtan, nem lesz semmi bajom!”

Aztán beszélgetni kezdtünk. Elmondtam, hogy ma temettem el apámat. Kint vagyok Orfűn egyedül a teraszon, de nem értek semmit. Minden összeomlott. Azt válaszolta, hogy megérti. Mondta, hogy szeret, mint emberi és szakmai barátot. Talán jobb lesz, ha most ő mesél nekem és elmondja a saját hozzátartozóinak elvesztését.

Zsidó családból származott

1944 decemberében őket is összegyűjtötték a nyilasok Budapesten. Anyját, apját és fiatal testvérét is. Hiába kérdezősködtek, nem mondtak semmit, hova viszik őket.

-”De Zoli! Bennem már akkor is ott volt a jogász vér. Gyanús volt az egész. Amikor a géppisztolyos nyilas félre nézett, egy kis utcában megléptem a transzportból. Ma már tudom, hogy jól tettem. Jogászként már akkor éreztem, nem szabad hinni senkinek, amíg meg nem győződöm magam az igazságról. Az egész családomat kiírtották. Drága apámat, anyámat. Meg a testvéremet, aki kiváló hegedűművész és az egyetem matematika professzora volt 17 évesen! Én Budapest teniszbajnoka is lettem. Tudtam, jó a fizikumom. Szökni kell, ki fogom bírni. De merre menjek? Keletre vagy Nyugatra? Miután angolul, németül, franciául és latinul is kiválóan beszélek, Nyugat felé vettem az irányt. Mentem, futottam, szöktem egyedül végig Európán.

1944 június 6-án volt Franciaországban az amerikai hadsereg normandiai partraszállása. Borzasztó vérfürdő. De győztek hálisten. Addig mentem, amíg velük nem találkoztam. Kértem, vezessenek a parancsnokhoz. Elmondtam, hogy Budapestről jövök, meg elmeséltem a családom sorsát. Közöltem, egészséges, erős vagyok, nyelveket tudok. Vegyenek fel, harcolni akarok a fasiszták ellen! Így esett, hogy azonnal besoroztak az USA haditengerészetének hadseregébe. Velük indultam visszafelé. De most már fegyverrel a kezemben…

1945 május 9-én, a Győzelem napján odaálltam a parancsnokom, az ezredes elé. Akkor már őrnagyi rendfokozatban szolgáltam. Kértem, hogy szereljenek le, vége a háborúnak, haza akarok menni! A parancsnokom visszakérdezett-Fiam jól meggondoltad? Az Egyesült Államok hadseregének őrnagya vagy, aki hősként harcolt a fasiszták ellen Európa felszabadításáért. Gyere velünk a tengeren túlra! Ha leszerelsz és nyugdíjba mész, nyugodt életed lesz, megbecsült ember leszel nálunk halálodig. Erre most bejelented, hogy visszamész Budapestre, ahol elvitték, aztán kiirtották az egész családodat?! Gondold jól meg, mit csinálsz!

Azt válaszoltam neki- Ezredes úr! Menni akarok! Nekem Magyarország a hazám! Láttam, hogy megjelent egy könnycsepp a szemében, majd azt mondta- Jól van Fiam! Megértelek. De tudd, hogy az amerikai hadseregre mindig számíthatsz! A bajtársunk maradsz örökre! Aztán adott nekem egy felfegyverzett katonai terepjárót és egy írásbeli parancsot, amiben az állt, hogy szolgálati úton vagyok Budapestre. Arra az esetre, ha megállítanának. De képzeld Zoli! Végigjöttem egész Európán anélkül, hogy bárki ellenőrzött volna. Ki merte akkoriban megállítani az USA győztes hadseregének őrnagyát!?

Budapesten a lakásunkat üresen találtam. Levettem az őrnagyi egyenruhát, befóliáztam és betettem a szekrénybe. Ma is megvan. Aztán elkezdtem a jogászok civil életét. Nyilasok pereiben is eljártam. Gondoskodtam róla, hogy a helyükre kerüljenek… Akkor megfogadtam, hogy én soha többet nem fogom be a pofámat! Mindig az elesettek, a megalázottak oldalán fogok harcolni. Így lettem később műhiba peres ügyvéd is.

Tudod, én Rákosi alatt is többet engedtem meg magamnak mint egy átlagember. Ha elviszik az USA hadseregének antifasiszta őrnagyát, abból órási nemzetközi botrány keletkezik. Talán még kommandót is küldtek volna a kiszabadításomra.

Szóval én így éltem túl a hozzátartozóim halálát. Harcolva. Sosem feladva! Ezt tanácsolom neked is!”

Mire véget ért a beszélgetésünk, már hajnalodott. Még mindig a teraszon ültem, de József Attilával élve világosodott lassacskán az elmém… Nem, nem lett könnyebb. De úgy éreztem, talán látom a kiutat, amit Gyuri bácsi megmutatott. Gyulai Pál szavai szerint:”Csak előre, édes fiam!”

Hát ilyen volt ő. A budapesti, zsidó ügyvéd, aki egész életében az Igazságért harcolt. Ha kellett, akkor géppisztollyal, aztán meg perbeszéddel a tárgyalóteremben!!!

Kapcsolódó