Eddig hatalmas, csilivili állami ünnepség, ma hajnal, lezárt utca, meg valahol, a kamera mögött smasszerhegyek

A nép egyszerű, szorgos gyermeke, a faluszéli vályogházból a legkisebb királyfi – akinek halála volt a potrohos tábornokok, de ez, azóta gyökeresen megváltozott – nem félt senkitől.

Mondjuk félt, de ez legalább annyira jól hangzott a pedigréjében, mint, hogy soha nem hazudott.

Mert hazudott. Meg félt is, nagyjából mindentől

Előbb tán az apjától. Az aprította szerencsétlent, még huszonéves korában is. Ennek a szép, kiegyensúlyozott gyerekkornak, boldog és békés családi idillnek meg is lett az eredménye. Ebben élünk. Ez mindennek az origója, de örüljünk, hogy ennyivel megúsztuk.
Ennek isszuk most a levét, vagy tízmillióan. A bosszúvágynak, feltétlen győzni akarásnak, a túlkompenzálásnak, meg a komplexusok tömkelegének, bár, mifelénk ezt csak defektnek hívják.

Mondjuk, Géza, az autószerelő szerint ez már rég nem az

Ez kuplunghiba a javából, ráadásul a javíthatatlan fajta, cseredarab meg nincs. Mindegy, ő a szakember. Rendőrség, testőrség, hermetikusan lezárt vár, páncélautó, meg minden egyéb kacat, amit magára tud aggatni, hátha megvédik. Jódarabig ezt lehet leplezni. Ilyen az esése a zakónak, azért púpos hátul, meg nemzetközi előírás a századnyi gorilla, a páncélautó meg akciós volt, ilyenek.

Fél. Persze, hogy fél

Mert arra már ő is rájött, hogy nem nyalták be a népek a kiskirályfi-mesét, meg a plebejus kormányzást. Hogy egy darabig még jópofa, hogy a nemkormányzati-kormányzati luxus sz@rok rendre a világ legpuccosabb nyaralóhelyeire repülnek rém titkos küldetésben, meg rohadt focimeccsekre, de mára ez nagyon uncsi már néhány millió alattvalónak. Ráadásul ez a szám napról-napra exponenciálisan nő. Így aztán fél.

Elébb még hatalmas, csilivili állami ünnepségeket rendeztek

Ott páváskodott-pacsizott középen. Majd csilivili volt, de, már fizetett smasszerek marconáskodtak a tömegben. Majd lehet maradt a csilivili, kitudja, mert a marconáskodás megvolt, de már századnyi busz, meg fekete fólia takarta a banzájt. Eddig stimt. Csak egy baj van. A félelem, olyan, mint a novemberi szitáló eső. Beeszi magát a kabát alá is. Nincs az a fekete fólia, rohadt testőrsereg, ami megállítja. Fél, persze, hogy fél. És ez minőségileg más, mint eddig. Annyira kézzelfogható, hogy neki lehet dőlni.

Nincs csilivili ünnepség, meg fejhangon elrikácsolt ünnepi uszítások

Sunnyogás van. Hajnal van, lezárt utca, meg valahol, a kamera mögött smasszerhegyek. Wittner Mária van, botorkálás, meg ócska műanyag koszorú. Kell a propagandafotó. Ezért kár volt. „Mint aki halkan belelépett”. Ide szaglik. Penetráns, savanyú, átható. A félelem szaga. Ja! Tudták? Makacsul tartja magát a legenda, Hitler bukásakor a bunkerben átható fekáliaszag terjengett. Penetráns bűz. Lehet a csatorna ment gallyra… Lehet, nem.

(A szerző országgyűlési képviselő)

Wittner Mária, a kormány-favorizált koszorúzópartner