Az életmenő papiros

Egy bizonyítvány és a hozzá csapódott emberek jellemzően 20. századi története. A Joó György karszalagos őrvezető személyében ellenőrzésre kiérkezett járőr a bizonyítvány gondos átvizsgálása után azzal zárta le az ügyet, hogy „Rendben van”. Februárban (legalábbis Budapesten) véget ért a háború.

Első történet

1944. július 4-én délelőtt Nagyvendelen (is) kidobolta a kisbíró a rendeletet, miszerint a zsidónak minősülő helybéli lakosok korra, nemre és állapotra tekintet nélkül kötelesek másnap hajnali 5:30 órakor háromnapi élelemmel és a legszükségesebbekkel felszerelkezve a vasútállomás előtti téren megjelenni.

Éjfél felé kopogásra ébredt Telekes Ferenc. Az ajtóban régi barátja, Keinerlei Mór, az apjától örökölt vegyesbolt tulajdonosa állt, mellette kislánya, Rózsika. Néhány perces beszélgetés után Keinerlei Mór távozott, Rózsika maradt. Az események ezután gyorsan peregtek. Reggel Mór is, Rózsika is vonatra szállt – az egykori Mór immár névtelenül Auschwitz irányába, míg Rózsika, az elkövetkező időkben Telekes Rozáliaként, Budapestre. Keinerlei Mór további sorsa ismeretlen (pontosabban a személyes részletektől eltekintve jól ismert). A polgári iskolai bizonyítvánnyal, mint személyazonosságát igazoló egyetlen okmánnyal ellátott Rózsikát Telekes úr húga, Sára néni várta a Nyugatiban. A háborút együtt vészelték át. A bizonyítványt csak egyszer kellett elővenni, amikor november közepén a lakásra ácsingózó egyik szomszéd önérdek nélkül, pusztán hazafias felelősségtudattól indíttatva aggályát fejezte ki az állítólagos unokahúg árjaságát illetően. A Joó György karszalagos őrvezető személyében ellenőrzésre kiérkezett járőr a bizonyítvány gondos átvizsgálása után azzal zárta le az ügyet, hogy „Rendben van”. Februárban (legalábbis Budapesten) véget ért a háború.

A zord idők elmúltával Rózsika visszaköltözhetett valódi személyiségébe: Neve Keinerlei Rózsa, anyja neve Fröhlich Ilona, atyja neve Keinerlei Mór (sajnos mindkettő néhai), vallása izr. A bizonyítványt köszönettel átadta eredeti tulajdonosának.

Második történet

Az évek szálltak, mint a percek, és már be is köszöntött 1949, a Fordulat Éve (Rákosi Mátyás nyelvi leleménye).

Az időközben öregemberré előlépett Telekes Ferenc a kor követelményeinek megfelelően éberen aludt az 1950. szeptember 22-re virradó éjszakán is, ezért nem ijedt meg, amikor hallotta: Megint jönnek, kopogtatnak. Az ajtóban régi barátja, Nagyvendel egykori ura, Vendeley Ernő báró állt, mellette hitvese, Krisztina. Néhány perces beszélgetés után a báró úr távozott, a báróné maradt. Az események ezután gyorsan peregtek. Reggel Vendeley Ernő báró is, a báróné is vonatra szállt – a báró úr a hortobágyi Semjén-tanya irányába, míg Krisztina báróné, az elkövetkező időkben Telekes Rozáliaként, Budapestre. A polgári iskolai bizonyítvánnyal, mint személyazonosságát igazoló egyetlen okmánnyal ellátott bárónét Telekes úr húga, Sára mama várta a Nyugatiban. A sötét Rákosi-korszakot együtt vészelték át. A bizonyítványt csak egyszer kellett elővenni, amikor 1952 júniusában a lakásra ácsingózó egyik szomszéd önérdek nélkül, pusztán a nemzetközi munkásosztály nagy ügye iránti felelősségérzettől indíttatva aggályát fejezte ki az állítólagos unokahúg személyazonosságát illetően. Ám Sára mama, aki nyugdíjazásáig a kerületi pártbizottságon takarított, ismeretségeit hasznosítva időközben egyéb iratokat is beszerzett Krisztina számára. A Joó György ÁVH alhadnagy személyében ellenőrzésre kiérkezett járőr az okmányok gondos átvizsgálása után azzal zárta le az ügyet, hogy „Rendben van”.

1956 októberében helyreállni látszott a törvényes rend, de Vendeley báró nem vállalta a téves helyzetmegítélés kockázatát, és a rokoni meghívással élve nejével egyetemben Kanadába tette át a székhelyét.

A történet vége

Időközben a derék Telekes Ferenc után Rozália lányát is magához szólította az Úr. Az arra érdemesnek ítélt iratokat, emléktárgyakat (köztük a kalandos utat megjárt bizonyítványt) a nagyvendeli falumúzeumnak adta át Sára mama, ott megtekintheti minden érdeklődő. (Nyitva tartás hétfőtől péntekig 16-19 óra között, a belépés díjtalan).

A bizonyítvány története ezzel véget ért. (Reméljük).

Kapcsolódó cikkünk

Vásárhelyi Mária az érdek-identitásról