Elhunyt Agnes Varda, a francia újhullám meghatározó filmrendezője

90 éves korában elhunyt Agnes Varda, a francia újhullám egyik meghatározó rendezője, akit 2015-ben Arany Pálma-életműdíjjal tüntettek ki a cannes-i filmfesztiválon.

Oscar-díjra is jelölték

A rákban szenvedő rendezőnő, akinek pályafutását két éve az amerikai filmakadémia is életmű-Oscarral jutalmazta, egy nappal 91. születésnapja előtt, otthonában, családja körében hunyt el. Halálhírét a francia médiahírek után Varda Cine Tamaris produkciós cége erősítette meg pénteken.

Varda gazdag életművében olyan filmek szerepeltek, mint a Cléo 5-től 7-ig, a Sem fedél, sem törvény, amelyért 1985-ben Arany Oroszlán-díjat nyert Velencében, A nantes-i Jacquot című 1991-es dokumentumfilm, amelyben férjének állított emléket és a tavaly Oscar-díjra jelölt Arcélek, útszélek című dokumentumfilm.

„Tudom, hogy úttörő voltam” – nyilatkozta 2017-ben a The Hollywood Repotrernek. „Radikális filmet készítettem 1955-ben a Párbeszéddel, és amit újhullámnak kezdtek nevezni, azokban az években, 1959-1960-ban kezdődött. Mikor az első filmem készült, még kívülálló voltam, senkit sem ismertem a filmvilágból és nem is néztem filmet. Csak úgy a semmiből kitaláltam a filmet – sikerült rá szereznem egy kis pénzt –, de ez volt az, amit csinálni akartam” – mesélte indulásáról.

Varda alkotta meg a „cinecriture” (filmírás) kifejezést,

amellyel saját filmnyelvét határozta meg. Számára a filmezés alapvető szerepei nem váltak el egymástól. „A kompozíció, a mozdulatok, a nézőpont, a felvétel ritmusa és a vágás is úgy született, úgy lett kitalálva, mint ahogy egy író szavai születnek” – magyarázta 2003-ban.

Görög apától és francia anyától született a Brüsszelhez tartozó Ixelles-ben. Eredeti neve Arlette volt, ám amikor tizennyolc éves lett, keresztnevét hivatalosan is Agnesre változtatta. Irodalmat és pszichológiát hallgatott a Sorbonne-on, muzeológusnak készülve művészettörténetet tanult az École du Louvre-ban. Közben elvégzett egy esti fotóiskolát is, és 1951-től egy évtizeden át a legendás színész-rendező, Jean Vilar vezette párizsi Népszínházban dolgozott színházi fotográfusként. 1954-ben Alain Resnais biztatására készítette első dokumentum-játékfilmjét, a Párbeszédet. A film gyermekkorának kedvelt helyszínén, a dél-franciaországi Sete közelében lévő kis halászfaluban játszódott.

Filmjeiben elsősorban a nők helyzetével foglalkozott

A világhírt az 1961-ben készült Cléo 5-től 7-ig című alkotása hozta meg számára, amely a rákszűrés eredményére várakozó fiatal énekesnő délutánjának aprólékos ábrázolásával vetett fel létkérdéseket.

Legtöbb munkájában a női szerepekkel, a nő társadalmi helyzetével, sorskérdéseivel, a köznapi emberi léttel és a mögötte kibontakozó örök drámákkal foglalkozott. Arra törekedett, hogy filmjeivel tárgyilagosan mutassa be a körülötte zajló életet, s ebből a szempontból pályájának fontos állomásai rövidfilmjei is (Opera Mouffe, A part mentén, Távol Vietnamtól, A nő válaszol). 1965-ben készítette el első színes és teljes mértékben fikciós játékfilmjét, a Boldogságot, majd egy év múlva szürrealista filmet rendezett Teremtmények címmel.

A hatvanas évek végén férjével, a szintén rendező Jacques Demyvel Amerikába látogatott, s dokumentumfilmet készített a radikális polgárjogi szervezet, a Fekete Párducok egyik vezetőjéről.
A hetvenes években nagy sikert aratott a feminista filmjei sorába illeszkedő Az egyik énekel, a másik nem, amelyben két barátnő párhuzamos sorsát követte. 1977-ben férjével létrehozták a Ciné Tamarist, amely nagyobb szabadságot biztosított művészi elképzeléseik megvalósítására.

Élete végéig dolgozott

1985-ös Sem fedél, sem törvény című filmje, amelyben a társadalmon kívül élő csavargólány, Mona életét és halálának körülményeit mutatta be, a Velencei Filmfesztiválon fődíjat kapott. 1995-ben a mozi századik születésnapjára készítette a sztárok egész sorát felvonultató 101 éjszakát. 2000-ben aratott sikert a Kukázók című dokumentumfilmje, amelynek 2002-ben elkészítette a folytatását is. 2008-ban mutatták be a Les plages d’Agnes (Agnes strandjai) című életrajzi dokumentumfilmjét, amelyért 2009-ben a legjobb dokumentumfilmnek járó César-díjat vehette át.

Varda élete végéig dolgozott, 2018-ban került a mozikba az Arcélek, útszélek című dokumentumfilmje, amelyet a nála fél évszázaddal fiatalabb fotós és street artist JR társaságában készített és amelyet tavaly a legjobb dokumentumfilm kategóriában Oscarra is jelöltek, Cannes-ban pedig megkapta a kategória fődíját. A road movie-ban alkotótársával Franciaország eldugott falvaiba látogattak, elbeszélgettek a helyiekkel és portrékat készítettek róluk.

Kortársai így méltatták

„Zavarodottság, lesújtottság, gyász, ezek az érzések kísérik azt a tudatot, hogy korunk egyik legjelentősebb művészét veszítettük el. Agnes Varda, tiszteletemet, elismerésemet és csodálatomat fejezem ki ön előtt” – írta a Twitteren Franck Riester francia kulturális miniszter.

Claude Lelouch, Oscar-díjas francia filmrendező szerint „a mozi egyik nagyon nagy asszonya, egyszerűen egy nagyon nagy asszony” ment el. „Kilencven éven át végigkísérte a mozi történetét. Mindenki előtt járt sokkal, elsőként készített olyan filmeket, amelyek hatással voltak az Új Hullámra” – mondta a filmrendező a francia hírügynökségnek.

„Varda elment, de Agnes örökre velünk marad. Okos, élettel teli, gyengéd, spirituális, nevető, váratlan, pont olyan volt, mint az életműve. Filléres filmjei a kincseink. Nemzeti kincstár, a francia szellem kincstára” – írta a Twitteren  Gilles Jacob, a cannes-i filmfesztivál elnöke.

Frédérique Bredin, a francia nemzeti filmközpont, a CNC elnöke szerint a „nagyvonalú, vidám, mélységesen emberi Agnes Varda az őrülten eredeti filmjeivel ragyogóbbá tette az életünket”. A filmes szakember megítélése szerint „felbecsülhetetlen értékű mindaz, amit a filmjein és személyes küzdelmein keresztül a nők helyzetéért tett”.

(Forrás: MTI)