Elhunyt a Psyche, a Veréb is madár és a Pogány madonna operatőre, Hildebrand István

Kilencvenhárom éves korában kedden elhunyt Hildebrand István Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmoperatőr, rendező, a nemzet művésze, a magyar és egyetemes filmtörténet meghatározó alakja, aki a magyar filmművészet egyik legjelentősebb operatőri életművével rendelkezik – közölte a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) szerdán az MTI-vel.

Hildebrand István a magyar filmművészet minden műfajban kísérletező operatőre, nemzedékének egyik legtehetségesebb képviselője volt. Olyan egyéniség, akinek munkáját formagazdagság, plasztikus fényhatások, kitűnően választott beállítások, és biztos technika jellemzik, emellett bravúros, újító technikai megoldások, optikai trükkök mesteri kivitelezője. Aki minden feladatát úgy közelítette meg, hogy azt kereste: mit tehet hozzá a látvány, a vetített nagyvászon élménye a történethez – olvasható a Nemzet Művésze díjat gondozó MMA méltatásában.

Hildebrand István 1928. szeptember 26-án Budapesten született, 1946 és 1950 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmoperatőr szakán tanult. Híradó-operatőrként dolgozott az Új Magyar Filmirodánál, a Híradó- és Dokumentumfilmgyárnál, a Hunnia Filmgyárban, majd a Budapest Filmstúdióban.

1952 és 1954 között a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanított. 1952 és 1957 között rövidfilm-, 1957-től játékfilm-operatőr. 1970-től tíz évig a Mafilm Nemzetközi Stúdió főoperatőre volt. 1986-tól a Pannónia Filmstúdió főoperatőre, 1991-től a Videovox Stúdió produkciós és művészeti vezetője volt.

Sajátos megvilágítások kiemelkedő mestereként a hatvanas évek legnépszerűbb, leglátványosabb produkcióiban dolgozhatott Keleti Márton és Várkonyi Zoltán alkotótársaként. Ő volt az operatőre az 1965-ben és 1966-ban készült Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán és A kőszívű ember fiai című, Jókai Mór regényklasszikusain alapuló műveknek.

Szintén operatőre volt az 1960-as Merényletnek, amelyben olyan bravúros vizuális megoldásokat alkalmazott, mint a szubjektív szemszög és a vízszintes síkot függőlegesként ábrázoló felső gépállás. Operatőri munkái között volt az 1963-ban bemutatott Kertes házak utcája című alkotás is, amely formai szempontból közel áll Antonioni filmjeihez, vagy a Foto Háber, ahol autentikus életképeket mutathatott meg a korabeli pesti kolorlokálból.

Kiválóan jelenítette meg a hatvanas évek végi „frizsiderszocializmust” az 1969-ben bemutatott A veréb is madár című alkotásban. A hetvenes években olyan nemzetközi tévésorozatok operatőre volt, mint a Sztrogoff Mihály és a Mozart.

Kevés film akad a magyar filmtörténetben, amely annyira kihasználná a mozi piktoriális lehetőségeit, mint az 1980-as Nárcisz és Psyché, Bódy Gábor remekműve. Ebben Hildebrand István operatőr gyakran káprázatosan intenzív fényekben fürdeti a szereplőket, és rendre speciális szűrőkkel koszolja, párásítja vagy tükrözi a filmképet – emelik ki a méltatásban.

Utolsó munkáinak egyike a máig közkedvelt, szintén 1980-ban készült A Pogány Madonna volt

Filmoperatőri és filmrendezői munkásságát több alkalommal is elismerték díjakkal és kitüntetésekkel. 1960-ban Balázs Béla-díjat kapott, 1962-ben és 1967-ben elnyerte a Magyar Filmkritikusok Díját, 1979-ben pedig érdemes művész lett. A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét 1994-ben kapta meg, 2004-ben Szkíta Aranyszarvas díjat, 2007-ben Legenda-díjat vehetett át. Magyar Filmszemle életműdíjas (2008) és Magyar Filmkritikusok Díja életműdíjas (2016) lett.

Göbölyös N. László 2018-ban zugligeti otthonában készített interjút az operatőrrel

Sokszor kérdezték tőlem, hogy miért nem mentem színésznek. Azért, mert nem tudtam jól magyarul. Horvát az anyanyelvem, nagyapám az osztrák hadseregben szolgált.

„Anyám a legelőkelőbb budapesti szállodában, a Ritz Duna Palotában dolgozott és ott is lakott a személyzeti szárnyon. Feltűnően szép parasztlány volt. Vélhetően valami előkelő úrnak lehettem a szerelemgyereke. Anyám még felnőtt koromban sem árulta el, hogy ki volt az apám, én sem tudtam soha kinyomozni.”

A 90 éves művész megkapt a Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál életműdíját. Amit „Hilda”, ahogy a szakmában nevezik, nem is ért. Mire fel? – kérdezi, hiszen az elmúlt években kapott már három életmű-díjat, de aktív pályafutása során egy Balázs Béla-díjat és egy érdemes művészi kitüntetést leszámítva más elismerést nem kapott.

1946-ban kezdte a főiskolát, és egy évvel később már segédoperatőrként dolgozott Radványi Géza Valahol Európában című filmjében Hegyi Barnabás mellett.

– Hegyi Barnát tartottam a legfontosabb mesteremnek. Nála láttam mindig azokat az újításokat, amelyek engem izgattak. De szerencsém volt, mert azok is tanítottak, akik a kor filmes könyveit írták, például Balázs Béla.

A Valahol Európában egyik jelenetében fel is akasztottak egy fára, hogy érezzem: mit lehet látni ilyen helyzetben a kamera túlsó oldalán.

– Hegyi Barna forgatás közben is tanított, azt, ami éppen azon a héten, a főiskolán elmaradt. Ő volt az eszmény és a jóbarát is. A rendezőhallgatók, amint később többen is bevallották, elszabotálták a technikai órákat, nem is érdekelte őket, úgy gondolták, rábízzák magukat az operatőrre. Ilyen volt Bacsó Péter vagy Kovács András, aki az 50-es években, a Hunnia filmstúdióban a dramaturgiai osztály vezetője lett.

– Ma is látom, hogy a filmművészet támogatása sokszor buta, hatalmi alapon folyik. Számomra kétféle film létezik: jó film és rossz film. Büszke vagyok arra, hogy sorban álltak a filmjeimhez, és tudták, hogy én vagyok az operatőr, mert egy-egy bemutató után állandóan csöngött a telefon. Ma is sokan kérdezik tőlem, hogy miért nem lehet az egyszerű emberekhez intelligens módon szólni a moziban, miért érzik úgy, hogy becsapják őket, valamit rejtegetnek előlük. Magyarországon nyolcmillió ember ezen a nyelven beszél, és csináltam olyan filmet, amit tízmillióan láttak, tehát minden magyar ember megnézte, és akkor nem beszéltünk egymást követő generációkról.

A Gerolsteini kaland örökbecsű operettje volt az első nagyjátékfilmje, amelyet még 1956 végén kezdtek el forgatni. Film és történelem egybefolyik „Hilda” elbeszélésében.

„Volt olyan pillanat, hogy nem tudtuk, ki a forradalmár és ki az ellenség, hogy miért lövik a Corvin-köziek a velük szemben lévő laktanyát, ahol a honvédelmi miniszter főhadiszállása volt. Akkor híradós voltam, és amikor felemeltem a kamerát, nem tudtam, hová tartozom. Ezt a történetet azóta sem tudom feldolgozni. Láttam a Corvinosokat, de láttam azokat is, akik a Körúton lámpavasra húzták az ÁVÓ-sokat.”

Emlékszem, amerre mentünk, mi hatan, híradósok, hogy ne lőjenek ránk – még az is félő volt, hogy a kameráinkat géppisztolynak nézik – három zászlót vittünk magunkkal: egy vöröset, a szovjetek, egy magyart a forradalmárok miatt és egy fehéret, hogy békével közeledünk…

– Sosem tekintettek művésznek, „kitűnő szakemberként” könyveltek el. Mindig lépést tartottam a különböző irányzatokkal, technikákkal. A fekete-fehér keskenyfilmmel kezdtem, aztán jött a színes, szélesvásznú, meg kellett tanulnom a Cineramát Az aranyfejben – ez volt az első magyar-amerikai koprodukció – a Cinemascope eszközvilágát, és úgy látni, ahogyan a 30 méter széles, 12 méter magas vászonhoz kell – annak egészen más a lélektana. – A veréb és madárban már megjelenik ez a látásmód. Sok rendező pedig valósággal harcolt ellene, miközben a világ filmművészete haladt előre. Éppen ezért kellett gyakran küzdenem a rendezőkkel, mert valamitől ok nélkül féltek. Volt olyan filmem, amit csak a pénz miatt vállaltam, de ha már elvállaltam, nem tagadom meg. És lehet, hogy az ilyenek tanítottak meg valamire, ami aztán végigkísért egész életemben.

Hildebrand István 2019-ben Kossuth-díjat kapott, a Nemzet Művésze díjat pedig 2020-ban vehette át. A róla készült Jelenetek egy operatőr életéből – Hildebrand István legendáriuma című dokumentumfilmet 2015 novemberében mutatták be.

(Ez történt ma!)