Ez a Viktor nem az a Viktor – Hangulatjelentés egy kiöregedett tüntetőtől

Végignéztem, végighallgattam a január 19-i diáktüntetést – és igen, fellelkesedtem. Nem szolgálok részletes beszámolóval, ezt a feladatot a maradék független sajtó elvégezte, engem a demonstráció  igazságán túl, a hangulata fogott meg.

A jövő demonstrált a jelen ellen

Azt próbálom átadni mindazoknak, akik nem lehettek ott velünk, hogy milyen nagyszerű az az új stílus, az új hang, amit a diákság hoz a demokratikus ellenállásba.

Sok tüntetésen voltam az utóbbi évtizedekben. A nyolcvanas évek elejétől gyűltek a tapasztalataim. Láttam, hogy a 2010 utáni csapások alatt a dühös demonstrációk hogyan váltak egyre elkeseredettebbé.

A Független Diákparlament által mozgósított fiatalságon mindennek nyoma sem látszik. Az Alkotmány utcai színpad előtt mindvégig jellemző volt az egybegyűltek élénk és nem fáradó véleménynyilvánítása. Nem a megszokott leosztás (a színpadon legyen műsor, amit lent a közönség végighallgat és megtapsol) szerint zajlott a demonstráció: mindvégig élénk párbeszéd zajlott, sok humorral, helyenként látványos pillanatokkal. A netadó-tüntetésekről ismert világító mobilerdő pédául ilyen csúcspont volt.

Viktor, Viktor, Viktor

A legviccesebb fricskát pedig a végére tartogatta a tömeg: a NER-propagandisták által személyében támadott vezetőjük, Gyetvai Viktor melletti kiállást hosszas „Viktor! Viktor!” skandálással fejeztük ki. És mennyire más volt ez, mint a békemenetes térdencsúszás egy nagyon másik Viktor előtt…

Azt is tapasztalhattuk, hogy a diákvezetők pontosan tudják: a demonstráció nem a népszórakoztatás műfaja. A tüntetés lezárásával együtt már a kapcsolattartást szervezték, a következő megmozdulásokat készítették elő. Pontosan azt csinálták, ami a legjobban hiányzik az elmúlt idők egyre enerváltabb „felnőtt” megmozdulásaiból.

Van remény. Nem menekült még külföldre mindenki, aki ebből az országból élhető helyet képes csinálni.