Ezt halljuk és látjuk a halálunk után – Halálközeli élmény

Soha nem olyan aktuális a halálközeli élményről, azaz a hétköznapok nem éppen hétköznapi feltámadásáról beszélni, mint ilyenkor, Húsvét idején

Lázár útja Jézuson át

Az egyetlen „dokumentált” visszatérés Lázáré, amit az Evangélium ír le, ezzel azonban az a baj, hogy hiába élt látványos feltámasztása után még harminc évet, soha nem volt hajlandó beszélni arról, mit látott a négy nap alatt, ameddig halott volt „odaát”. Jézus pedig, mint a többi csodájáról, erről is hallgatott.

A Názáreti feltámadása még cifrább dolog, mint Lázáré, mert ameddig barátját ő maga támasztotta fel, addig őt maga az Úr. Ezt a feltámadást is többen vitatják, annál is inkább, mivel ennek csak az eredményét, az üres szent sírt láthatták követői, nem úgy, mint Lázár esetében. Nem véletlen, hogy az egyház a csodák között is különös szigorral vizsgálja a feltámasztásos, feltámadásos csodákat.

Mi a halálközeli élmény?

Ezt azok élik (?) át, akik a klinikai halálból térnek vissza. A dolog érdekessége, hogy eltérő beszámolóiknak általában van néhány sarokköve, amiről szinte valamennyien megemlékeznek:

• Testen kívüli élmény, ilyenkor a lélek – elmondásuk szerint – elválik a testtől, és mintegy kívülálló módjára inkább érdeklődve figyeli a sürgés-forgást, ami a teste körül történik, nemcsak nem érdekli, mi lesz az eredmény, inkább maradna ott, ahol van, és ez az utóbbi érzés végig is kíséri az egész folyamatot egészen az újra öntudatra ébredésig.
• Alagút – ennek hossza változó, kinél hosszabb kinél rövidebb –, ami közös szinte valamennyi visszaemlékezésben, hogy az alagútban töltött idő valami különös, izgatott, és nem félelmetes várakozással telik, de érdemes várni, mert mind közelebb kerül a végén a sugárzó fény.
• Találkozás régen halott rokonokkal, de legalább eggyel, erről azonban csak olyanok mesélnek, akiknek sikerült még visszafordulás előtt belépni a fénybe.
• Ezt követi egy különös vetítés az eltelt életről, amiről nem tudni, újraélés, vagy retrospektív érzés-e.
• Visszairányítás az életbe. A legutolsó túlvilági alak mindig arra kapacitálja a halottat, hogy térjen vissza erre a világra, közénk. Mi persze csak azokkal találkozunk újra, akik hajlottak az éteri szóra.

A fenti lépésekről szinte egységesen számolnak be a visszatértek. Hogy ezt látta-e Lázár is, akit Jézus támasztott fel? Nem tudni.

A pap és a díva

Piper egy kaliforniai pap, aki több mint 90 percig volt halott, már annak is nyilvánították, ám egyszer csak magához tért, különös zenéről, illatokról számolt be, mindezek mellett ő is találkozott elhunyt szeretteivel, és érzékelte a pulzáló fényt is. Tiszteletes azt állítja, hogy nem csak úgy, hanem kifejezett küldetéssel tért vissza, hirdetnie kell, hogy a mennyország egy valóságos hely és létezik.

Elizabeth Taylor, a CNN-ben mesélt csodás történetéről, amikor egy műtét közben a klinikai állapot csapdájába zuhant, majd „odaát” találkozott a volt férjével, akivel szíve szerint ott maradt volna, ám az visszalökte erre a világra. A díva állítólag látta a saját nevét is a műtőben a halottak között, az orvosok annyira lemondtak róla.

Na és a tudomány?  Két svájci tudós az ilyen és ezekhez hasonló eseteket vizsgálva arra jutott, hogy a két agyféltekét érő különböző hibás ingerek, illetve az agy különböző részei közötti interakciók a felelősek az átélt hamis élményekért.

Dr. Papp Lajos szívsebész egyik előadásából:

Én csak egyet kérdeztem tőle: – Hisz-e abban, hogy életben marad? Mondta, jelezte, hogy hisz.

Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy megoperálom. Ez nem egy racionális döntés volt, hanem inkább egy intuíció. A műtét után nem tért eszméletéhez. Hat napig eszméletlenül feküdt.

Lélegeztetőgép tartotta életben. Ezt az állapotot hívják kómának. Én ennek ellenére, minden nap többször is odamentem a beteghez, megfogtam a kezét, megsimogattam a fejét. És mivel nem akartam, hogy a többi kollégám megmosolyogjon, ezért egészen halkan a fülébe súgtam ezeket a mondatokat:

„Ugye megígérte nekem, hogy nem hagy cserben? Önnek élnie kell. Értse meg: van esélye. Nem szabad föladnia.”

A beteg hat nap múlva eszméletére tért, és egy hónap múlva a körülményekhez képest gyógyultan távozott. Ami a döbbenetes, az most következik.

A beteg azt mondta nekem, hogy köszöni a mondataimat…

„Elmondta percre pontosan, hogy kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken mikor voltam nála, és miket suttogtam a fülébe. Utólag leellenőriztem, valóban akkor voltam ott, amikor ő mondta. Elmondta pontosan, hogy szerdán tizenegy óra húsz perckor megállt ez és ez az orvos az ágya végénél, és akkor őt ott halottnak nyilvánították.
Azt mondta a hölgy:

„Szerettem volna nekik odaszólni, hogy ne temessenek el, mert nem haltam meg. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudtam velük szemben védekezni.”

Ez a nő mindent elmondott. Azt mondta:

„Alig vártam, hogy maga odajöjjön hozzám, és beszéljen az életről.”

A beteg szemén a hat nap alatt végig egy nedves labdacs volt, nehogy a szemhártyája kiszáradjon. Életfunkciói nem voltak. Nyilvánvaló, hogy a szemével nem láthatott és a fülével nem hallhatott, hanem valami mással, amiről mi nem tudunk. Persze az, hogy valamiről mi pillanatnyilag nem tudunk – vagy nem tud még az orvostudomány –, nem azt jelenti, hogy az nincs is.

Az biztos, hogy ezek után nekem már senki nem mondhatja azt, hogy a kóma állapotában lévő beteghez nem érdemes szólni, mert az úgyis meghalt.”

Kapcsolódó

Húsvéti kisokos