Blogbazár
Bruck András: A fekete-fehér ötven árnyalata
A Klubrádió reggeli politikai blokkja a kormány pár napja megszellőztetett sajtókamara tervét taglalja. Közéletileg eddig a pillanatig félálomban voltam, de most éber leszek. Természetesen nyilvánvaló, mi a cél a sajtókamarával: menni tovább a lehetséges legteljesebb kontroll felé. Ehhez semmilyen részletet nem kell tudnunk, elég, hogy itt élünk, hogy ismerjük őket.
Olyan átlátszóak, mint az üveg, és olyan elszántak, mint egy hóhér.
A rádió részéről azonban mindig van egy kényszeres színjáték komolyan megvizsgálni minden új ügyet, így ezt is. Nézzük meg, hátha. Értem, nem mondhatják egy végtelenített felvételen, hogy diktatúra, diktatúra, pedig talán azt kéne.
A megkérdezett médiakutató egyenesebb az átlagos szakértőknél, de aztán jön ez:
„… ki ne örülne újságíróként egyfajta garantált bérminimumnak (ez is benne van a tervben), aminél kevesebbet nem fizethet neki a kiadója… de még a legjobb szándékúnak tűnő dolgok mögött is csapdák vannak.”
És itt a baj, ez a szakértő is belépett a színjátékba. Mintha a temetői munkások még meghallgatnák a halott szívét, mielőtt a koporsót leengedik a sírba. Tudnia kell ugyanis, hogy ebben a rendszerben nem léteznek jó szándékú dolgok, újságíró pedig nem örülhet a kormány garantált sajtós bérminimumának. Aki meg igen, annak az állami médiában a helye. Úgyhogy nincs itt semmilyen csapda, és aki mégis beleesik, az tényleg nem itt él.
Ez egy fekete-fehér rendszer, a jó és rossz kristálytiszta, összetéveszthetetlen határvonalaival, és legalább eddig el kellett volna már jutnia mindenkinek, aki a rendszer bukását kívánja. Ehelyett fontoskodva adagolják az árnyalatokat, mert ugye, ami jó, az jó, azt el kell ismerni, az objektivitás úgymond szakmai követelmény. Egy diktatúrának persze semmi nem elég alázatos és objektív, pont ezért készül ez a jótéteménynek álcázott sajtóregula. És ez ellen sem lesz különösebb tiltakozás.
Mondok egy másik példát az ellenállás renyheségére,
az is egészen friss: titokban mégis bejöhetett ezerháromszáz menekült. És mindenhonnan azt hallani, hogy na, azért mégiscsak maradt bennük emberi érzés. Csakhogy nem irgalomból tették, hanem számításból, kényszerből, talán valami fülbe súgott ultimátum hatására. Továbbá miféle ellenzéke az egy diktatúrának, amely valósággal belecsimpaszkodik egy ilyen fejleménybe: hurrá, úgy látszik, mégsem olyan elvetemültek.
Holott az, ami véletlenül, csak egy elszólás folytán derült ki, minden eddiginél letaglózóbb felismerés: ezek még a „jó cselekedetüket” is inkább letagadják, mert egész politikai létüket a rosszra, a gonoszságra építették. Muszáj titokban tartaniuk, hogy segítettek néhány emberi lényen! Létezhet ennél perverzebb, betegebb kormány? Létezhet ennél undorítóbb politika? Mit mondanak ezek, hogy beszélnek, amikor hazamennek, és ők is apák, férjek, a gyerekeik példaképei lesznek? Mire tanítják őket?
Na és az ellenzéki média mire tanít? Mármint a hazugságok árnyalatainak sokféleségén kívül?
Szerző
