Nem erről volt szó – egy ismeretlen miniszterelnökjelölt választási beszéde cca. kétszázezer ember és a helyszínen jelenlévő ötezer, valamint a környező utcákban várakozó további ötezer rendőr előtt.
[mnky_ads id=”10551″]

Nem erről volt szó.

Nem arról volt szó, hogy hetente az utcán kell majd tüntetnünk valamiért, és vasárnapjaink tekintélyes részét azzal töltjük, hogy a jogainkat követeljük. Összeszámolni se lehetne, mi mindenért vonultunk már utcára: egészségügyért, oktatásért, sajtószabadságért, a médiatörvény ellen, az alaptörvény ellen, amelybe a rendszer jogászai nem a nép, hanem az állam jogait foglalták bele, a ligetért, a CEU-ért… mindig valami másért. Bárcsak az ország gyarapításában lenne a kormány olyan elszánt és találékony, mint a jogaink korlátozásában!
[mnky_ads id=”10552″]
Nem arról volt szó, hogy többet nem lehet szavunk semmiben. Szeretjük a pesti utcákat és tereket, de annyira azért nem, hogy örökké ott ázzunk-fázzunk, mert ismét egy elnyomó hatalom telepedett ránk.

Pedig minden milyen szépen indult, talán túl szépen is. Egyszer csak ott találtuk magunkat egy szabad, független, mindenféle elnyomás, megszállók nélküli országban. Végre azt csinálhattunk, amit akartunk, immár valóban a magunk urai voltunk. Talán nem ez minden nemzet álma, vágya?

Most azonban megint nem vagyunk szabadok, de az elnyomó ezúttal közülünk jött.

És ugyan mitől volna jobb elnyomottnak lenni, ha az elnyomó magyar? Merthogy gyakran hallani, hogy igaz, ők is lopnak, de most legalább magyarok. De ez csupán olcsó önigazolás. Az üzemszerű lopás és a rendszerszerű elnyomás minden formája, a hazai is elviselhetetlen, és ez utóbbi a számomra még visszataszítóbb.

Egykori elnyomóinkkal ritkán találkoztunk személyesen, de ha egy-egy redős nyakú szovjet tiszttel olykor igen, kellemetlen, afféle „ezek miatt van minden” érzés futott végig az emberen. És most megint ugyanez, valahányszor a hatalom valamelyik ismertebb emberét látom taxira várni, vagy a piacon az árukat mustrálni.

Ezek miatt van minden, miattuk vagyunk ismét megszállt ország.

Nem erről volt szó, ezért egy új kormánynak a jogaink visszavételével kell majd kezdenie, és onnan haladni tovább, de ez kegyetlenül nehéz lesz. Túlságosan megosztottak lettünk, mert szándékosan megosztottak bennünket, és túl sok megoldandó feladat halmozódott fel.
Túl sok lett az igazságtalanság, az ésszerűtlenség.
Túl sok a visszaélés és a bűn.
Túl sok a félelem.

Mégis muszáj minél hamarabb hozzákezdenünk, mert ezek itt a nyakunkon már nem egy párt, hanem egy szisztéma, egy rosszindulatú mechanizmus, amely áthatolt a jogok és törvények védőkorlátain, és szabadon garázdálkodik. Nyugodtan hihetünk a nemzetközi összehasonlításoknak, megbízható iránymutatók: Magyarország leszakadóban van, és minden józan, a saját politikai hitébe nem belevakult ember számára nyilvánvaló, hogy nem vagyunk versenyképesek.

Vagy ez nem számít?

Nekünk elég, ha Hosszú Katinka versenyez helyettünk? Elég a versenyképes országok béreinek harmada, negyede? Nyugodt öregkor helyett Erzsébet-utalvány? A lassan végzetes orvoshiány miatt halál, még műtét előtt, a kórházi folyosón?

Amikor valakit figyelmeztetni akarunk valamilyen rá leselkedő veszélyre, gyakran azzal próbáljuk felrázni, hogy azt mondjuk neki, az utolsó órában van – de mi valóban abban vagyunk. Ott toporgunk szürke, elhanyagolt pályaudvarainkon, a világ meg repülőgép-gyorsaságú vonatokon húz el mellettünk. Néha elkapunk egy elsuhanó, csodálkozó tekintetet a vonat ablaka mögött: mi folyik nálatok? – ezt olvashatjuk le róla.

Nem erről volt szó, ennél mi sokkal többre is képesek lennénk.

Egy új kormány mindenképp csak az igazságból és igazságosságból indulhat ki. Azt olvastam valahol, hogy „tudnunk kell úgy szeretni a hazánkat, hogy közben az igazságot is szeretjük.” Haza és igazság, szokatlan párosítás, ez a hatalom mégis azért létezhet még mindig, mert valójában Magyarországon nem szeretik elegen az igazságot. Épp ezért egyetlen új kormánynak sem lehet majd más célja, mint ismét értelmet adni e fogalmaknak, mert csak általuk szolgálhatja a többséget, és nem kiválasztottak egy szűk csoportját.

Ők az úgynevezett új elit, a „nemzeti oligarchia”, amelynek állítólag maga mögött kéne húznia az országot. De nekik nincs ilyen szándékuk, nekik helyette saját parkolóhelyük van a felcsúti stadionban, ahol még akkor is rendszeresen megjelennek, ha utálják a futballt, mert tudják, hogy ott kell lenniük. Nem nehéz kitalálni, miért. Ők a mi pénzünkből lettek oligarchák, nem a sajátjukból, és az, akitől a vagyonukat kapták, vissza is veheti tőlük. És persze magában Felcsúton is az utolsó fűszálig minden a mi pénzünkből épült. A rendszerváltás kudarca ez a felcsúti magánbirodalom. És a mi örök szégyenünk.

Gondolom, a tulajdonosa is tudja, hogy nem marad ez mindig így. Azt feltételezem, abban bízik, hogy ezzel is úgy van, mint az étellel, hogy amit megettél, az már a tied. Rajtunk múlik, hogy ne így legyen. Rendszerének bukása után az ő stadionját is köztulajdonba kell majd venni, mint a többi lopott, rafináltan magánkézbe juttatott vagyont: felsorolni is nehéz volna, mi mindent.

A híres felcsúti focinak meg el kell engedni a taótól ragacsos kezét, hagyni, hadd álljon meg a saját lábán. Kíváncsiak leszünk rá. De úgy sejtem, hogy attól kezdve ott nem lesz többé futball, kitalálója megalomán álmait pedig VIP-páholyostól, parkolóstól benövi a gaz. Nem baj, a helyükön nőnek majd szép, magas szotyolafák.

Máig sokakat foglalkoztat a kérdés, hogy miért tette?

Miért fordult saját nemzete ellen? Miért állt át az oroszokhoz? Amíg erre nincs hiteles magyarázat, addig érjük be ezzel:

Mindannyiunkban benne van a két pólus: a sötétség és világosság, fény és árnyék. Magad döntesz, melyiket választod. Az írónak, Bernard Shaw-nak egy idős, bennszülött amerikai egyszer a saját belső vívódásairól mesélt. Azt mondta, két kutya él benne. Egy gonosz és egy jó, és ezek mindig harcolnak egymással. Az író megkérdezte tőle, na és melyik kutya győz, mire az öreg azt felelte, az, amelyiket jobban etetem.

Azt hiszem, mindenki számára világos, miért meséltem el ezt a történetet.

Akik most itt egy országot manipulálnak, mind lelkük rossz kutyáját etetik. Mutasson valaki egyetlen bizonyítékot arra, hogy ez a kormány a javunkat akarja. Helyesebben, csak azt akarja. Félelmetes következetességgel ártanak: külpolitikában, gazdaságban, szociálpolitikában, mindenben. Bármihez nyúlnak, bármit csinálnak, veszteség az országnak. Csupa méregdrága, értelmetlen dologba ölik az EU-pénzeket és az adóforintjainkat: orosz atomerőműbe, kínai vasútvonalba, a fenntarthatatlan, ezért a biztos enyészetnek készülő sportkombinátokba.

Hiába érkeznek ezer- és ezermilliárdok, a hatásuk szinte nulla, alig látszik. Mert ők nem azoknak a mienkhez hasonló kis országoknak az üzleti, termelési kultúráját követik, amelyeket művelt és becsületes politikusaik az élvonalba juttattak, számukra nem a tisztességesek és eredményesek a minta, hanem a nemzetek alvilága, a sztyeppei monarchiák meg a moszkvai cár. Ahol a gyilkosok hősök, a hősöket meg meggyilkolják.

Nem erről volt szó.

Magyarország mára már teljesen más ország lehetne, tele reménnyel, pezsgéssel, a jövőnket biztosító fejlesztésekkel, új, huszonegyedik századi iparágak körvonalaival, de ennek a bagázsnak csak a felcsúti kerítésekig terjed a szemhatára. Lopnak, hazudnak, megkívánják mások tulajdonát, és félve kérdezem, vajon a parancsolatok hatodik pontját is készek megszegni? Ha sarokba szorítják őket, ölni is képesek lesznek?

És most az egyik legkényesebb kérdés. Ha nincs elszámoltatás, amit pedig oly sokan lehetetlennek tartanak, akkor mi ad majd elégtételt a meglopottaknak, megalázottaknak? A meghurcoltaknak, a kirúgottaknak? Mindazoknak, akiket megzsaroltak, akiket hallgatásba kényszerített a félelem, hogy nem tudják majd eltartani a családjukat, ha kinyitják a szájukat. Csakhogy a büntetés fontos morális megkülönböztetés jók és rosszak, vétkesek és áldozatok között, és egyetlen politikusnak sincs joga nem cselekvéssel hagyni elmosni ezt a fontos határt.

De vannak kevésbé érzelmes érvek is.

„Nincs kegyetlenebb zsarnokság, mint az, amelyik a törvények nevében, a jog színeiben cselekszik” – mondta Montesquieu. Szent Ágoston szerint pedig „az igaztalan törvény nem törvény”. Na, ezt mintha ránk szabták volna. Vagyis demokráciákban a miniszterelnök sem tehet meg kénye-kedvére bármit: nem írathat új alkotmányt nyilvánvalóan csak azért, hogy minél tovább maradhasson hatalmon. Nem írathat közbeszerzési pályázatokat azért, hogy a családja meggazdagodhasson. Nem mondhatja, hogyha nem tetszik, meghosszabbítja… nem mondhatja, hogy boldog karácsonyt… És a kétharmadra hivatkozva se tekintheti saját tulajdonának az országot.

De az elszámoltatás nekünk is szól, nehogy eszünkbe jusson ugyanerre az útra lépni. És talán épp ez a legerősebb érv mellette. Ha elmaradna a számonkérés, ugyan mi akadályozná meg a következő kormányt, hogy ne tekintse ő is magántulajdonának a nemzeti javakat? Hogy ne írassanak ők is mindent a gyerekek meg a szülők nevére, a vagyonbevallást meg nevetséges számokkal töltik ki.

De nem csak a pénznyelő politikusoknak, ezeknek a kétkarú rablóknak az elszámoltatása lesz a feladat, hanem azoké is, akik nélkül nem boldogultak volna. Az ő bűnük ugyan kisebb, de nem megkerülhető. A rendszer ügyvédjei például, akik százezer forintos órabérben, megrendelésre írják a gonosz törvényeket; az állami média vezetői, akik éjjel-nappal hazugságokkal tömik az emberek fejét, vagy azok a vezető hivatalnokok, akiknek feladata lenne foggal-körömmel védeni a választás tisztaságát, minden szabad társadalom alapját, ehelyett még most, az utolsó hetekben is a választási szabályokat piszkálják.

Senkinek nem muszáj a gonosz kutyát etetni.

Éppen ezért demokráciában nem bocsánatos bűn a diktatúra kiépítésében kreatívan részt venni. Amit ezek a jogi irodák és média vezérigazgatók tettek, messze túl van azon, hogy az igazságtételt az ő saját lelkiismeretükre bízzuk majd. Ha van nekik egyáltalán, amit kétlek.

Az erkölcsi megvetésünket ezért velük szemben is jogi megtorlássá kell átalakítani. Örökre el kéne tiltani őket szakmájuk gyakorlásától, amiért elárulták annak legalapvetőbb erkölcseit. A bíróság ezzel adhatna súlyt a becsapott nép megvetésének. Kimondhatná, hogy éljenek a júdáspénzből.

Órákig lehetne még folytatni, de jobb volna inkább százezer ember, vagy legalább ötven és három nap. Ennyi – és vége lenne ennek az ámokfutásnak. És elmaradna a rémálom is, ami majd jön még. Mert még csak egy részét láttuk, a diktatúra tankönyvei ennél jóval vaskosabbak. Csak három nap kellene, három napig nem kéne hazamenni, nem kéne „kulturáltan elvonulni”.

És akkor most válaszolok, képesek lennének-e a hatodik parancsolatot is megszegni. Egy elszánt tömeg láttán egész biztosan nem. Az első 24 óra után elbizonytalanodnának, a második 24 óra után félni kezdenének, a harmadikon meg elmennének maguktól. Valószínűleg Moszkva felé, mert arra egyelőre nem építettek kerítést.

Ki kéne végre ezt próbálni.

Az elmulasztott lehetőségek örökre árnyként követik az embert, akkor egy ország által elmulasztott lehetőségek meddig követnek majd minket? Talán még a síron túlra is? Ezt viszont nem kéne kipróbálni.
[mnky_ads id=”10553″]
Szerző: Bruck András

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét