Felvidéki Judit: SZÁZADPÖRDÍTŐ ÓRIÁSKERÉK (6)

Gábor Miklós a magyar színháztörténet egyik legnagyobb, legemlékezetesebb alakja volt. A mai színházjáró közönség már nem találkozhat nagyszerű alakításaival, de a filmek megőrizték tehetségét, lenyűgözően megformált figuráit. Idén nyáron lesz Gábor Miklós halálának huszadik évfordulója, és jövő tavasszal lenne a nagyszerű művész 100 éves. Felvidéki Judit filmrendező a két évforduló jegyében könyvet ír Gábor Miklósról. A jövőre megjelenő kötetből közöltünk több héten át részleteket. 

Múlt századi cserepek illesztgetése – Rettenetes szülők (5., befejező rész)

A forgatás után – amely igen intenzív és aktív időszak volt – mindig nagy üresség következik. Az elvarázsolt állapotból visszahullunk a hétköznapokba. Ilyenkor nehezen találja az ember a helyét. Mintha idegen bolygóra tévedt volna, oly ügyetlenül csetlik-botlik a hétfők és szerdák között. Nem érti a nyelvet, amin körülötte beszélnek, s azt sem, amiről. Így végképp kirekesztettnek, sőt, kívülállónak, magányosnak érzi magát az ember.

Ez az agonizáló állapot igen keserves, míg vissza nem találunk a „mieink” közé, hiszen mégis csak társas lények vagyunk. Fontos a család, a barátok, az ismerősök, s hogy megtudjuk, mi van velük, mi történt körülöttünk, idehaza, a világban, hogy miből maradtunk ki, amíg mi egy másik idő-dimenzióban „működtünk”, de nem éltünk.

Az alkotás folyamata önként vállalt száműzetés

Jól emlékszem, hogy minden egyes munka után úgy vetettem bele magam a hétköznapok árjába, hogy feltöltődhessek – könyvek, színház, mozi, kiállítások, hangversenyek és persze a család, barátok, séták, utazás –, mintha elvonási tüneteim lettek volna. Úgy éreztem, erőszakkal fosztottak meg mindettől, holott az alkotás folyamata önként vállalt száműzetés. Nem tudom, másnál, hogy van ez, de én mindig így, vagy hasonló módon éltem meg a forgatás utáni időszakot – ha egyáltalán sikerült lefordítanom a szavak nyelvére „sodródásom” állapotát. Partra vetett halként vergődünk saját életünk peremén. Sem itt, sem ott nem vagyunk még. Kívülről nézve, talán érthetetlen, nevetséges és szemérmetlen állapot ez, de belülről mindenképpen drámai, jó esetben tragikomikus agonizálás, amelynek szenvedélyes főszereplőjévé válunk.

Itt kezdődik, vagy itt végződik az alkotó magányossága? Ki tudja… Nehezen kezelhető, és aligha túlélhető valamilyen segítség nélkül. Talán ezért nyúlnak sokan az italhoz, a droghoz, hogy ezt a köztes állapotot túl tudják élni. Holott ez a köztes állapot maga az ÉLET, s az alkotói fázis az, amit túl kell tudni élni. És ez sikerülhet külső, erőszakos segítség nélkül is, ha van megfelelő háttér, biztonságot adó közeg, család, harmónia, s megfelelő muníció, amely erőt ad és átsegít a vélt és valós problémákon, amelyet természetesen mi magunk idézünk elő.

A nagy alámerüléssel járó búvárkaland után, amikor a felszínre rúgod magad, kiérsz a partra, s végre nagy levegőt tudsz venni, amikor a fáradtságod már nem ólomsúly többé, hanem jóleső, zsibbasztó érzés, akkor már szívesen nézel vissza az útra, amelyet bejártál. Akkor már van rálátásod, nem befolyásolnak lépten-nyomon az átélt, megszenvedett emóciók. Mindig úgy mondtam, hogy eldobom magamtól a „témát”. Nem érdekel. Muszáj sarokba vetni, eltávolodni. Múljon az idő, kell egy-két hónap. Igen, nem szabad rögtön szembesülnöm azzal, amit elkövettem. Nekem legalább is nem.

Goethe Tassoja segített

De eljön a megfelelő idő, csak ki kell várni: amikor megszáll a kíváncsiság, amikor ismét bizsereg bennem a vágy, hogy lássam, utánanyúljak, megnézzem, hogy formálhassam, alakítgathassam. Na, igen. De jó is lenne, ha ez mindig így mehetne! Ám ezt a luxust talán megengedheti magának egy költő, egy író, egy festő – de egy rendező, akit nyomaszt a határidő, a szerződés, a sugárzás időpontja, a gyártási terv, a kapacitás?!

Ebben az esetben az eltávolodást megkönnyítette Gábor Miklós váratlan felkérése, hogy együtt rendezzük meg a Tasso-t. Segített, mert el kellett olvasnom Goethe drámáját, s ez az olvasás bizony felért egy nagy utazással. Két hét után hívtam fel telefonon, amikor úgy éreztem, hogy kellően felkészültem a témából. Többször is átrágtam magam a gyönyörűséges, nehéz veretű szövegen. Alaposan utánaolvastam Tassónak, és korának.

A hangulat varázsa

Emlékszem, 11 órára beszéltük meg a lakásán a találkozót. Két rövid csengetés. (Később is ez lettem én. Két rövid csengetés.) Megilletődve ácsorogtam a bejárati ajtó előtt, hiszen a forgatás óta nem találkoztunk, s először léphettem át kettejük otthonának küszöbét. Jimmy kutya ugatása megelőzte Miklós lépteit.  Az előttem kitáruló ajtóban heves, nyálas, barátkozó gesztussal üdvözölt a hallomásból már jól ismert fehér boxer. Első látásra ijesztőnek tűnt, mégis azonnal a szívembe lopta magát. Miklós betessékelt a dolgozószobájába. Jimmy az íróasztala előtti szófára telepedett, és le nem vette rólunk a szemét, mohón figyelve beszélgetésünket.

Ma már lényegtelenek az elhangzott mondatok. Amit fel tudok idézni, az a hangulat varázsa, a „szentély”, a könyvespolcokkal beterített falak, a patinás, öreg, redőnyös íróasztal, a kovácsoltvas állólámpa, és a festett papírernyő sárgás fényében Gábor Miklós őszen keretezett, szép ívű arcéle. Dél körül kopogtak az ajtón. – Bejöhetek? Nem zavarok?– hallatszott Éva hangja. – Gyere csak kicsikém!

Hálóingre kapott köntösben, kissé kócosan, kezében egy csupor kávéval belépett Éva. – Szia! – üdvözölt könnyedén, mintha mindennapos vendég lennék náluk. – De csak, ha nem zavarok. – Fölkuporodott Jimmy mellé, aki bizalmasan ölébe fúrta a fejét. – Folytassátok, mintha itt sem lennék, ne is törődjetek velem!

És mi belemerültünk Tasso reneszánsz világába, majd Goethe továbbröpített minket a tizenkilencedik századba, s már ripsz-ropsz a mi huszadik századunkban dagonyáztunk a művész és a hatalom ambivalens viszonyát elemezve.

Mire a montírozó szobába kényszerültem Schulze Éva dramaturggal, hogy szembesüljek a Rettenetes szülőkkel, már volt kellő távolság ahhoz, hogy döntéseimet ne befolyásolja személyes emóció, hogy ne történhessen semmiféle művészi „maszatolás”. Könyörtelen, néhol fájdalmas „szabás-varrás” volt a vágás. Aztán következett a zenék kiválasztása, majd a keverés.

Gábor Miklós és Vass Éva kíméletlen kritikája

A hivatalos elfogadás ugyanabban a főnöki szobában zajlott, ahol az első olvasópróbánk. A vetítésre meghívták a vezető művészeket és stábtagokat. Berek Kati, Gábor Miklós és Vass Éva is eljöttek. De a vetítés utáni szakmai kiértékelésen már nem vehettek részt.  Bátyám – mint a darab díszlettervezője – és édesanyám velük együtt hagyták el az irodát. Később tőlük értesültem arról, hogy még sokáig tébláboltak az aulában, és nagyon letörtnek tűntek. Berek Katit telefonon hívtam fel, hogy megosszam vele az elfogadáson elhangzott véleményeket és kritikákat, az egyöntetű, osztatlan sikert.

Kati fölkészített a legrosszabbra, mielőtt Miklóst és Évát hívtam volna. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet a problémájuk. De hamarosan megtudtam, mert egy csöppet sem voltak kíméletesek. Annyira kiborított a véleményük, amelynek lényege abból állt, hogy én leszelídítettem a drámát, kihagytam, kivágtam a legharsányabb jeleneteket, erőtlen lett a film. Később személyesen is elmondták, hogy milyen csalódottak voltak, többet vártak tőlem. Gyakorlatilag elszúrtam azt, ami jó is lehetett volna.

Hú, nagyon kiborultam – persze nem előttük. Ott zokogtam Sárvári Katinál, a jelmeztervezőnél, aki hiába bizonygatta, hogy nincs igazuk, én vigasztalhatatlan voltam. Berek Kati később bevallotta nekem, hogy ő elsősorban magát figyelte, az egész darabra nincs rálátása, de szerinte Éva zseniális benne, Miklós nagyszerű. Ne vegyem a szívemre, amit mondtak, mert bizonyára ők is abba a hibába estek, mint minden színész ilyenkor. Hogy mennyire igaza volt, az csak néhány hónap múlva derült ki, amikor végre adásba került a mű.

Hatalmas siker és bocsánatkérés

Éjfél is elmúlt már, amikor megcsörrent a telefonom. Ők voltak. Boldogan hívtak, hogy gratuláljanak, s visszamenőleg bocsánatot kérjenek. Beismerték, hogy tévedtek, hogy nem láttak mást, csak magukat, de most rálátnak az egészre. Megkövettek. Ehhez persze az is kellett, hogy adás után megállás nélkül csörögjön a telefonjuk, s fogadják a gratulációkat. Ismerősök, kollégák, színészek, rendezők, barátok fejezték ki elragadtatásukat. Hogy csak néhány nevet mondjak: Ruttkai Éva, Tolnay Klári, Psota Irén, Márkus László, Trokán Péter, Farády Pisti, Vámos László, Lengyel György, Ruszt József. És még hetekig söpörhették be az elismeréseket a színházban, a rádióban, a szinkronban, az utcán, a liftben, a közértben, a fodrásznál, a hentesnél. Elismerésük nagy elégtétel volt számomra – de tanulság is egy életre.

1983-ban, Veszprémben, a drámai kategória fődíját nyerte el a Rettenetes szülők, és Vass Éva kapta a legjobb női alakítás díját. Mi akkor már túl voltunk a Tasso forgatásán, közös rendezésünkön, amely számomra fölért  egy mesterkurzussal – annyi mindent tanultam Tőle…