Filmiskola (1.)

Megvalósult álom

Legnagyobb holt és élő mestereiről monográfiák jelentek, s jelennek meg gazdag képanyaggal, s a televízió jóvoltából a régmúlt alkotások is újra láthatóak, vagy videoszalagon DVD-én megtekinthetőek, elérhetőek.

Amikor még én tanultam a rendezést a főiskolán, a hetvenes évek elején, akkor még csak álmodtunk arról, hogy de jó lenne, ha az embernek nem csak könyvtára, hanem filmtára is lehetne odahaza. Az álom másfél évtizeddel később valóság lett, s ma már mindenki számára elérhetővé válhat, hogy egy értékes filmgyűjteménnyel rendelkezzen, hogy bármikor leemelhesse a polcáról mondjuk az  Országúton-t Fellinitől, a Körhintát Fábritól, Chaplin Cirkuszát, vagy a saját alkotásait.

Azt írtam, „amikor én tanultam a rendezést…” Hát akkor mégis lehet tanulni? Természetesen. Tanulni jobban lehet, mint tanítnai. Ellesni dolgokat könnyebb, mint átadni. Ez persze jó adó és vevő kérdése. Mindenki annyit tanul, amennyit akar. Elsősorban rajta múlik. Persze mester és tanítvány kapcsolat kell hozzá. És kellő érzékenység – mindkét részről – egymás iránt.

Nekem szerencsém volt. Olyan tanárok növendéke lehettem, akik akkoriban meghatározói voltak a magyar filmművészetnek. Máriássy Félix, Fábri Zoltán, Illés György, Szabó István, Gábor Pál, Makk Károly. Mondhatom, hogy az ő filmjeiken nőttem fel. Mindegyikük más-más egyéniség, meghatározó személyiség. De közelébe kerülhettem Huszárik Zoltánnak, Zolnay Pálnak is, akik egy másfajta filmes szemléletet képviseltek. Kísérletezők voltak, mondhatni „új műfajt” teremtettek.( lsd. Elégia vagy a Fotográfia.)

Dolgozhattunk a filmgyárban, vagy csak csellenghettünk a műtermekben, ahol akkoriban sok-sok magyar játékfilm készült. A televíziózást közvetlen közelről figyelhettem, bejárhattunk a stúdiókba, s a televíziós mesterség fogásait Horváth Ádám, Vitray Tamás, Deme Gábor, Szinetár Miklós tanították. És ott voltak a felsőbb évfolyamok hallgatói, akiknek munkáiban részt vehettünk, asszisztálhattunk, statisztálhattunk. Ma már ők is neves alkotókká váltak, tanáraink pedig a filmkészítés klasszikusai közé sorolhatók.

A főiskolán megismerkedhettünk kicsiben a filmkészítés fázisaival. Szerencsére, mert a legtöbbet abból tanulhat az ember, ha maga készít el egy filmet. Legyen az egy három perces filmetűd, vagy egy tíz perces dokumentumfilm, egy harminc perces kisjátékfilm. Tudniillik a gyakorlat teszi a mestert. Akkor tapasztalja és éli át a rendezés felelősségét, a kimondott szó súlyát, akkor kell először kiharcolnia a maga igazát, keresztülverekednie érveit számtalan akadályon, próbára tenni elképzelését, hitét, megméretni tudását – minden segítség nélkül. Meg kell birkóznia saját bizonytalanságával, s legyőzni azt. És nem utolsó sorban dönteni az eldöntendő, – s később már visszavonhatatlan – sarkalatos kérdésekről.

Minden első filmnek, önálló alkotásnak rengeteg szépsége, kínja, tanulsága, gyötrelme, kudarca és sikerélménye van, amelyek lenyomata, élménye, emléke meghatározó lehet a rendező egész pályájára. Az első film elkészítése az első szerelemhez hasonlítható. Hatása erőteljesebb, maradandóbb a többinél még akkor is, ha később is mindig, minden újabb filmnél, újra végig kell élnie, küzdenie az egészet. Az alkotás tehát küzdelem, s erre fel kell vérteznie magát annak, aki rendező akar lenni. Ám – mint minden küzdelem – kétesélyes, vagy győzelemmel, vagy kudarccal végződik.

De a rendező kudarcaiból, hibáiból, melléfogásaiból, sikertelenségeiből is profitálhat, ha képes azok felismerésére. Akkor az így nyert tudást és megszenvedett tapasztalatot a következő munkájában már saját javára fordíthatja. Ehhez idő kell, gyakorlat, tudás, tapasztalat, bölcsesség.

Miért lesz valaki film- vagy tévérendező?

Ahány rendező, annyiféle válasz lehetséges. Ami biztos: mindenkinek van egy meghatározó élménye, ami a filmkészítés felé sodorta. A film kezdeti korszakában sok színházrendező pártolt át a filmhez (Eiseinstein, Bergman), ahogy később sok rádiós a televízióhoz. Írókat és képzőművészeket is eltérített eredeti pályájukról a film, ha átmenetileg is. Például Cocteau-t. Volt, aki csak kalandnak, kiruccanásnak tekintette a filmezést, kipróbálta a lehetőségeit, aztán visszatért eredeti mesterségéhez, de többen szenvedélyes rabjaivá váltak, s jelentős filmalkotókká nőtték ki magukat. Nem egy színész vált kiváló rendezővé, például Chaplin, De Sica, Orson Welles, Woody Allain stb. Volt, akit gyerekként varázsolt el a film, s lódította fantáziavilágát a filmmesék csodája felé.

Federico Fellini a Mesterségem, a film című könyvében így vall erről: „Azt hiszem, azért készítek filmet, mert máshoz nem értek, s úgy érzem, a dolgok spontán és természetes módon úgy rendeződnek el a világban, hogy kedveznek elkerülhetetlen sorsuknak, annak, hogy film legyen belőlük. Említettem már, álmomban sem képzeltem volna, hogy rendező lesz belőlem. De aztán az első naptól, attól az első alkalomtól kezdve, hogy kimondtam: „Gép indul! Tessék! Ennyi!”, úgy tűnt fel, hogy világéletemben ezt csináltam, mást nem is csinálhattam volna, ez vagyok én, ez az életem. Ezért van az, hogy amikor forgatok, nem teszek mást, mint követem természetes hajlamomat, vagyis a moziban mesélem el a történeteket, azokat, amelyeket őszinteség és kitaláció, meghökkenteni akarás és vallomásvágy, föloldozást kívánás és szemérmetlen kéjsóvárság, a nevettetni és megindítani akarás kibogozhatatlan keverékével szeretek elmesélni – moralista és próféta, tanú és bohóc …Mi más indíték kell még?”

Mi kell ahhoz, hogy „felsőbb osztályba lépjünk”?

A fenti idézet egy érett művész őszinte vallomása. Azért idéztem tőle, mert engem éppen az ő egyik filmje, az Országúton kötelezett el a filmkészítés mellett, s így közvetve neki köszönhetem, hogy rendező lettem. A hatvanas évek második felében néhány kísérleti gimnáziumban bevezették a filmesztétika oktatást. Így én is igen sok nagyszerű filmalkotást ismerhettem meg, amit egyébként már nem vetítettek a mozikban, s nem láthattam volna. S bár gyerekcipőben járt a filmesztétika, mégis ráirányította a figyelmem olyan alapvető kifejezési eszközökre, mint a plánozás, a beállítások, a képkivágás, a fények, a ritmus, a vágás stb.

Lassan érteni kezdtem a film nyelvezetének alapjait, képi asszociációit, jelzés értékű üzeneteit. Ezek ismeretében, ha alapfokon is, jobban élveztem a filmeket. Mint az a gyerek, aki megismerte a betűket, s már képes összeolvasni őket, s rájön, hogy a betűk szavakká, a szavak mondatokká állnak össze, amelyek gondolatokat közvetítenek a számára. Így fedeztem fel én is, hogy a film története, cselekménye mögött létezik egy másik tartalom, az üzenet, a mondanivaló.

Ez bizonyára nagyon egyszerűnek tűnik, mégis így van. Csak hát sokszor az üzenetek nagyon összetettek és bonyolultak, s a filmnek megvan az a képessége – ha alkalmas alkotóra talál –, hogy azokat is közvetíteni tudja. De megértésükhöz már nem elegendőek a filmről megtanulható alapfokú ismeretek, ahhoz már „felsőbb osztályba” kell lépni.

Kapcsolódó

Fődíjat kapott Reisz Gábor filmje, a Rossz versek Monte-Carlóban