Filmiskola (5.)

Úgy döntöttem, az olvasóval együtt végiggondolom, hogy valójában mi a csuda is a film- vagy tévé-rendezés, egyáltalán miféle tevékenységet takar, hol kezdődik a rendező felelőssége.

A rendezés alfája és omegája

„Mélyen átérzem a színészek célpont mivoltát. Mindig ők vannak a színen vagy a kamera előtt. Mindig ők mutogatják magukat, csontvázra vetkőzve. Mi védve vagyunk. Mi mindig visszaléphetünk egy grimasszal vagy egy viccel. Ők nem léphetnek vissza. Ők nem léphetnek le angolosan, és nem vághatják ki magukat semmilyen tévedésből. Ott állnak a testükkel, az arcukkal. Ezért legelemibb kötelességemnek tartom, hogy habozás nélkül, szilárdan, mindig a színészek pártját fogjam.” (Ingmar Bergma )

A színészvezetés 1

Az közcím melletti szám arra utal, hogy sorozatomban a színészvezetéssel még több alkalommal is szeretnék foglalkozni, amikor majd a film előkészítésének részletezése, majd a filmforgatás és az utómunkálatok lesz a téma. Ezúttal a forgatókönyvírással kapcsolatban kerül terítékre a színészvezetés, hiszen az előző rész végén éppen Bergmant idézve azt állítottam, hogy nem egy rendezőnél már a forgatókönyv írásánál is nagy szerepet játszanak a színészek. Tehát a rendező még a forgatókönyv megírása előtt szerepet oszt, vagy kifejezetten színészekre talál ki és ír meg egy történetet. Akad mindkettőre példa éppen elég, mind a hazai, mind az európai és az amerikai filmművészetben, hogy csak néhányat említsek a legközismertebbek közül, még mielőtt részletesebb ismertetésükbe bonyolódnék.

Elsőként hagy említsem meg Ingmar Bergmant,

hiszen nem véletlenül választottam e rész mottójául személyes vallomását. Liv Ullmanra és Bibi Andersonra írta a Perszóna című filmjét, aztán Lív Ullmanra és Max von Sydow-ra a trilógiát, azaz a a Farkasok óráját, a Szégyent, a Szenvedélyt, vagy Harriet Anderssonra, Ingrid Thulinra és Liv Ullmanra a Suttogások és sikolyokat, majd a Jelenetek egy házasságból című hat részes, 50 perces, 16 mm-es televíziós filmjét Liv Ullmanra és Erland Josephsonra. De az Őszi szonátát is két kiváló színésznőre alapozta Ingrid Bergman és Liv Ullmann személyében.

Federico Fellini Giulietta Massinának szánta az Országútont, a Cabiria Éjszakáit, a Júlia és a szellemeket, Mastroianninak a Nyolc és fél-t, Az édes életet, Massinának és Mastroianninak a Ginger és Fredet stb.

Francois Truffaut a Négyszáz csapásban felfedezett gyermek szereplőjére alapozta későbbi filmjeinek nagy részét. Vittorio de Sica Sophia Lorenre álmodta nőalakjait: Egy asszony meg a lánya, Tegnap, ma, holnap, Házasság olasz módra. A Napraforgókat Mastroiannival, de a neorealizmus atyjaként amatőr szereplőket is választott filmjei főszerepére: A sorompók lezárulnak, vagy a Csoda Milánóban című filmekben.

Charlie Chaplin a színész Chaplinre építette életművét, ahogy Woody Allen, s a mindmáig felejthetetlen Orson Welles, Laurence Olivier is. Bunuel Fernando Reyre: Viridiana, Tristana, A burzsoá diszkrét bája, A vágy titokzatos tárgya című .filmjeiben. Míg Antonio Monica Vittire: a Vörös sivatagban, Fassbinder Hanna Schygullára: Harmadik nemzedék, Maria Braun házassága című filmeket, és sorolhatnám a példákat a végtelenségig, de ideje hazai tájakra eveznem.

Ismert, hogy Szabó István Bálint Andrást választotta szerzői filmjei abszolút főszereplőjévé:

Álmodozások Kora, Apa, Szerelmes film stb. Huszárik Zoltán Latinovits Zoltánra írta a Szindbád

és a Csontváry filmjét. Ez utóbbit a színművész halála miatt, már Ichak Fincivel valósíthatta meg.

Fábry Zoltán felfedezettje volt Tőröcsik Mari:

Körhinta, Édes Anna. Radványi Gézáé Gábor Miklós, Harkányi Endre, Bánky Zsuzsa: Valahol Európában. Máriássy Félixé Tordy Géza, Ruttkay Éva, Gordon Zsuzsa: Külvárosi legenda, Budapesti tavasz, Egy pikoló világos.

Bán Frigyesé Szirtes Ádám, Mészáros Ági, Molnár Tibor: Talpalatnyi föld, Vass Éva, Bitskey Tibor: Rákóczi hadnagya.
Makk Károlyé Psota Irén, Bara Margit, Darvas Iván: Ház a sziklák alatt, Liliomfi.

Jancsó Miklós állandó színészei közé tartozott évekig Kozák András, Madaras József, Balázsovits Lajos, Drahota Andrea: Csend és kiáltás, Fényes szelek, Szegénylegények.

Bacsó Péter Kállai Ferencet, Őze Lajost játszatta nagy előszeretettel:

Tanú, de lehetőséget adott fiatal pályakezdő színésznőknek, Udvaros Dorottyának a Te rongyos élet, Básti Julinak a Sztálin menyasszonya című. filmekben. Gábor Pál fedezte fel a film számára Pap Verát: Angi Vera

Ranódy László csodálatos Árvácskájának gyerekszereplőjére: Cinkóczi Zsuzsára építette később Mészáros Márta a Napló sorozatát.

Zolnay Pál indította el a filmszínészi pályán a fiatalon tragikusan elhunyt Zala Márkot: Arc, Fotográfia. Sándor Pál vezető színészei közé tartozik Kern András, Garas Dezső: Sárika Drágám, Régi idők focija.

Legendás barátság és munkakapcsolat jellemezte Bódy Gábor és Cserhalmi György kapcsolatát,

hogy csak a hirtelen eszembe jutó rendező-színész párosításokkal igazoljam, mennyire meghatározó a rendező-színész kapcsolat a játékfilmes rendezők életművében. Filmes körökben az az elterjedt mondás járja, hogy a jó szereposztás fél siker, vagy még annál is több. Ha a szórakoztató filmipart nézzük, akkor ott a vígjátékoknál, akciófilmeknél, az abszolút könnyed szórakoztató, romantikus kosztümös történelmi filmeknél az első számú meghatározó a színész, ő a sztár.

A mozinéző nem tudja, ki rendezte a Stan és Pan filmeket, de ismerik Laurelt és Hardyt

Ahogy idehaza mindenki ismeri Kabos Gyula legnépszerűbb filmjeit, de nem jegyzik a rendezőt. Azt mondjuk: Van aki forrón szereti és három színész név ugrik be mindenkinek: Marylin Monroe, Jack Lemon, Tony Curtis. Elhangzik a Casablanca cím, s megjelenik szemünk előtt Hamfri Bogart és Ingrid Bergman. Római vakáció: Gregory Peck és Audrey Hepburn. Tarzan filmek Johnny Weissmüller. Rocky: Sylvester Stallone. Azt mondjuk: Cartus és beugrik Belmondo. A púpos egyet jelent Jean Marais-val. Királylány a feleségem: Lolobrigida és Gerard Philipe, Fekete tulipán: Alain Delon. Szereti ön Bramsot? Anthony Perkins, Yves Montand, Ingrid Bergman. Kék angyal: Marlene Dietrich stb.

Ezek a filmek többnyire e filmsztárok miatt népszerűek

a mai napig is, s lesznek halhatatlanná, ha még oly profi módon legyártott filmek is, s rendezőjük neve általuk marad fenn az utókor számára. A művészfilmeket elsősorban a rendező jegyzi, s csak másodsorban a színész, de, ha ez így is van, a rendező tudja, még ha leplezi is, hogy valójában ő van a színész markában, s nem fordítva. Mégis mindenki azt hiszi, hogy a színészek egy film forgatásán a rendező kiszolgáltatottjai. Ha a látszat ez, akkor jó, az ellenkezője ugyanis nem tartozik sem a stábra, sem a közönségre. Valójában, amikor egy rendező leteszi a voksot egy színész mellett, amikor véglegesen eldönti, hogy kik játsszák a filmszerepeket, attól kezdve elkötelezte magát végérvényesen, s kezdődhet a drukk, mind önmagáért, mind a színészeiért, mind a filmért.

A rendezés alfája nem csak a forgatókönyv, hanem a színész is

Nem elég megtalálni a legmegfelelőbb forgatókönyvíró társat, még fontosabb megtalálni azokat a játszótársakat, akik testüket, arcukat, hangjukat, gesztusaikat, egész testi, szellemi, és lelki mivoltukat kölcsönzik egy álomkép megvalósításához, amikor a rendező mellé szegődnek a filmezés kalandos utazásához, mert a filmkészítés egy olyan utazáshoz hasonlatos, melyben nagyjából ismert a cél, csak az útvonal folytonosan változó. Hol egyenes, hol kanyargós, hol bukkanókkal, hol szakadékokkal teli, hol ingoványos, hol rögös, hol szárnyaló, hol sziszifuszi gyötrelem.

Aki valaha is rendezett már, akár tévéfilmet, akár mozifilmet, az mind elmondhatja, hogy tudja, mi a repülés, a szárnyalás, mi a boldogság, a kielégülés, a fáradhatatlanság és a fáradtság, a kín és a gyönyör, mi a lét és a nemlét, hol húzódik az a szféra, mely az álom és a valóság között lebeg. Mert, ami a vásznon megjelenik, az mindig maga a csoda a képzeletünkhöz képest. Mert a fantázia csak körvonalazni tud és sejtetni, de a kép konkretizál, megjeleníti, letisztázza a képzelet mákonyos zavarait. Az elkészült film mindig más, mint a megálmodott film és éppen ettől olyan izgalmas a filmkészítés, ettől lesz kaland, ebben rejlik a titokzatossága, ettől meglepetésszerű, váratlan, megejtő és tiszta, mint a születés és a halál heroikus pillanata, mint a szerelem mindent ledöntő és elsöprő diadala.

Tanulható-e a színészvezetés?

A rendezés ott kezdődik a gyermekkorban, amikor játszunk. Babákkal, bábokkal és egymással, amikor szerepekbe bújunk, mesék hőseivé válunk, s pillanatok alatt képesek vagyunk a személycserékre. Amikor megfigyeljük a környező világot, a felnőtteket, az öregeket, a nálunk kisebbeket, az állatokat, a növényeket, a természetet. Amikor először látjuk a cirkusz bohócait, a kintornásokat, a zsonglőröket, az artistákat.

Amikor az elalvás előtt felolvasott mese megelevenedik, amikor továbbszövögetjük a történetet, amikor beleképzeljük magunkat a varangyos béka szerepébe, amikor kiválasztjuk a három kismalac közül azt, akihez leginkább hasonlítunk, amikor elirigyeljük a Kis Mukk papucsát, amikor szeretnénk tűzre vetni Jancsi és Juliska boszorkányát, amikor kisajátítjuk magunknak Micimackót, s magunkat tartjuk Róbert Gidának, amikor első füllentéseinket tesszük, amikor hazugságainkat valóságosnak hisszük, s nem értjük a felnőttek felháborodását. Amikor nem értjük, hogy halhat meg valaki, ha nem akar, hiszen csak ökölbe kellene szorítania az öklét, megfeszítenie a testét és nem hagyni magát, és nem szabad lehunyni a szemét, nyitva kell tartani.

Amikor képzeletbeli lényekkel töltjük meg a gyerekszobát,

s azokkal beszélgetünk, kiabálunk, ugrálunk. Karaktereket személyesítünk meg, karikírozzuk a környezetünket, utánozzuk, csúfoljuk tanáraink modorát, hangsúlyát, mozgását stb. Mind, mind megannyi szerep, alakítás. Ebben az időszakban egyszerre vagyunk rendezők és színészek, tervezők. Amikor felvesszük a testvérbátyánk ruháját, hogy lányból fiúvá váljunk, vagy fordítva, amikor anyánk rúzsával kifestjük a szánkat, apánk borotvahabjával bepamacsoljuk az arcunkat. Amikor elcsórjuk nagymama kalapját és csipkekesztyűjét, nagypapa esernyőjét vagy sétabotját és kalapját, amikor először csámpázunk végig anyánk tűsarkú cipőjében nem lévő csípőnket ringatva. Amikor ceruzát dugunk a szánkba, sálat tekerünk a nyakunk köré, és kifestjük a szemünk, hogy kokottnak lássunk, amikor bajuszt rajzolunk magunknak, s hangosan, jó zamatosan trágárságokat mondunk.

Amikor mindenáron fel akarjuk hívni magunkra a figyelmet és semmitől sem riadunk vissza

Amikor órákat töltünk el a tükör előtt és ocsmány grimaszokkal igyekszünk elváltoztatni arcunk. Amikor elálló lapátfüleinket leragasztjuk, amikor magas homlokunkba frufrut vágunk, amikor naponta mérjük magasságunkat és testünk súlyát, amikor szeretnénk felgyorsítani az időt, hogy felnőttek lehessünk végre, s űzhessük a felnőttek papás-mamás játékát. Amikor eladót játszunk, fűszerest, fodrászt és orvost, primadonnát és katonát, vagy nyalka huszárt, nyerítő lovacskát és hápogó kiskacsát, oázó kisbabát, vérszomjas oroszlánt, vakarózó majmot. Amikor átéljük azt a varázst, hogy az vagyok, aminek akarom és képzelem magam!

Ebből a tiszta gyermeki fantáziavilágból a felnőttek nagy része felnő, s hátat fordít gyermeki önmagának. A rendezők és a színészek nagy része soha nem képes levetni gyermek énjét, felejteni álmait és szerepjátékait. Mint levethetetlen kígyóbőrt viseli magán tovább élete végéig. És ez szolgál számára fő táplálékul, és ez a legbiztosabb menedéke is. Ez védi, bátorítja, s ad ihletet, kedvet a játszáshoz, az élethez. Csak a figyelme tárgya változik, az érdeklődésének középpontja, de azzal ugyanúgy eljátszik, mint a benne levő gyerek a bábúval. Infantilis, rögeszmés, érzékeny ember az ilyen, a normális emberek szemében kissé őrült is talán. De az őrültségeinek, mániának köszönhető, hogy nem nyugszik addig, míg meg nem valósítja álmait.

Nos, Ő a művész

A művész, aki mindazt meri, s teszi, kimondja, megformálja, megkomponálja, lefesti, eltáncolja, eljátssza, leírja, megrendezi, amire más nem képes. Ha rendezők vagy színészek vallomásait, olvassuk, feltűnik, hogy már gyermek korukban, ha nem is tudatosan, de készültek műveik megalkotására. A világ jelenségeit és bennük saját magukat csodának tartották, egyetlennek és megismételhetetlennek. Mindegyikük észrevette környezetéhez való viszonyulásában a különbözőségét, s azt tudat alatt is csak erősítette, mert mindenáron ki akart válni. Külön valóságát, különbözőségét talán eleinte leplezni próbálta, mert szégyellte, hasonulni akart a többiekhez, hogy elfogadják, hogy befogadják, hogy brancsbeli lehessen.

De aztán kitaszítottságukban, magányukban, mindegyiküknek el kellett jutnia oda, hogy felvállalja egyediségét, másságát, s ettől kezdve mindennek mozgatója éppen az, hogy ezt a különbözőségét körvonalazza. Hogy mind jobban megismerje önmagát arra azért is volt szüksége, mert rájött, hogy az ő szubjektív szemszöge vezetheti el egyedül önmaga, az emberek és a világ megismeréséhez. A tudás csak eszköz, személyisége nélkül üres lexikon. Át kell itatnia magán az életet. Az alkotó ember egy lakmuszpapírhoz hasonló. Az ember számára azért a legérdekesebb, mert rájött, hogy az egyik ember úgy hat a másikra, mint az egyik kémiai vegyület a másikra. Ez a csodálatos felismerés élete végéig biztosítja számára a játék, az alkotás örömét.

Az élet kimeríthetetlen kaland és újdonság minden szépségével és borzalmával együtt

Micsoda élvezetet okoz a gyerek számára, ha rájön, hogy milyen érzelmeket képes kiváltani szeretetteljes megnyilvánulásaival és gonoszkodásaival. Amikor először csalunk könnyeket szánt szándékkal a szeretett anya szemében, vagy büszkeséget villantunk fel apánk szigorú tekintetében. Aztán átéljük a szerelem hazugságait, fonákságait, képmutatásait.

Amikor megtanuljuk, hogy a hangsúlyok mit is jelentenek, hányféleképpen csenghetnek le! Micsoda játék ez! Milyen kegyetlen, milyen csodálatos! És egyszer csak azt vesszük észre, hogy több emberből össze tudunk gyúrni egy újat, egy sohasem létezőt, mégis elevent, megfoghatót, hihetőt, akár a papíron, akár a színpadon, akár a kamera mögül irányítva a vásznon. Mindez a tudás a színészet és a színészvezetés alapja. Tanítható-e? Tanulható-e? Nos, talán igen, talán nem.