Finom savanyúkáposzta a Pokolban (avagy a nagy újpalotai piaci rejtély megfejtése)

Arról, hogy hány szemüveges van Újpalotán vagy milyen sok fogászati beavatkozásra váró polgár él errefelé, nem szokott vita lenni a szörnyűségeket taglaló közleményekben.

1. Steril álmok Kánaánban

Újabb és újabb epizódokat láthatunk a Miért nem jön ide a polgármester összeszedni a szemetet? és a Hogy néz ki már megint a hajdan Kánaánhoz hasonlító kerületünk? című szappanoperákból. Terjed a hétköznapi sopánkizmus is, melynek központi eleme, hogy sok a hajléktalan, a drogos, a részeg.

Arról, hogy hány szemüveges van a kerületben vagy milyen sok fogászati beavatkozásra váró polgár él errefelé, nem szokott vita lenni a szörnyűségeket taglaló közleményekben.

Ezek szerzői szeretnek úgy általában küzdeni a drogosok stb. vagy az illegális szemetelők ellen. Olykor arra is gondolunk, hogy a sopánkistákat még véletlenül sem a részegek, vagy a drogosok izgatják, sokkal inkább a látványuk zavarja őket. Azt szeretnék, hogy ne lehessen látni őket. Hogy ne legyenek. Ugyanígy ne legyen parlagfű, szétdobált csikk a dohányboltok előtt, tilosban parkoló autó, gyorshajtó, neveletlen gyerek, kiszolgáltatott helyzetben lévő idős, beteg ember, ne legyenek tolvajok, hazug csirkefogók, álszent szélhámosok sem. A sor tetszés szerint folytatható. Ne legyen a rossz, ellenben maradjunk mi, elegáns kívülről szemlélők, a voltaképpeni jók, akik nem szeretjük látni a koszos, elhanyagolt, lepusztult, elgazosodott, feltúrt, kifosztott, lerabolt, lepukkant stb. kerületet.

Ha fiatalosabban szeretnénk megközelíteni a kérdést: legyen minden zsír. Meg sirály. Esetleg cool.

Olyan ez az egész, akár a lakberendezési újságok színesen szabályos fotóin. Minden a helyén van a hallban, elvágólag állnak a tányérok az étkezőasztalon, a levegő illatos, a csipketerítő tiszta, a csempe dizájnos, sehol egy ember. Sokan ilyennek álmodják az élet nélküli kerületet. Tisztának, éterinek, szépnek, öblítőszertől áztatottnak. Mert az ilyenben, szokták mondogatni a szeánszokon, jó volna élni.

Csakhogy az élet a valóságban nem ilyen. Sehol a világon. Minden nagyváros tele van problémákkal, amelyekre az infotechnológia csúcsszínhelyein, a mesésen gazdag terepen sem tudnak megoldást. Extrém esetek is sokhelyütt előfordulnak (egy-egy utcai verekedés a Fő téren: az). Szemét is akad a sokmilliós metropoliszokban bőven. Ha a kor embere annyi üveget, flakont, papírzsebkendőt használ, mint mi, akkor annak a sok szemétnek lennie is kell valahol, ugyebár. Nem kerülhet rögtön minden kidobott tárgy (közte például a megunt rekamié) varázsütésre a szeméttelepre. Elébb megtölti a szemét az utcákat, az üzletek előterét, aztán elkezdi fújni a szél, és felbukkan egy-két cseles polgár is, aki úgy gondolja, talán lehetne azzal valamit spórolni, ha nem fizet a szemétszállításért stb.

Arra, hogy saját magunkat kellene gátolni a sok felesleges csomagolóanyag megvásárlásában, nem szoktak szólni a steril viszonyokra vágyó mesedélutánok. Az van helyette, hogy a helyzet tarthatatlan, elviselhetetlen, el fogunk süllyedni, meg fogunk semmisülni. Ezért említettük a Halálcsillagot. A Miért nem intézi el a városháza, hogy minden busz/villamos/vonat pontosan odamenjen és ott álljon meg, ahol kell? tartalmú betelefonálásokat (megtörtént eset) most épp csak megemlítjük.

2. A kedvesség és a kapitalizmus

Érdekes generációs problémával szembesültünk az újpalotai piacon (leánykori nevén a vásárcsarnokban). Gyakran megtörténik, hogy képeket készítünk a pénteki forgatagban, egyrészt, hogy lássuk és közzétehessük az árakat, másrészt hogy megmutassuk az ott dolgozó, vásárló konkrét (!) embert, aki közel sem olyan félelmetes, mint a sopánkodások középpontjába állított, általában csak elméletileg „létező” drogos/hajléktalan/részeg kombó főszereplője.

Megfigyeltük, hogy a fiatalabb férfiak nem örülnek túlságosan annak, ha szemtől szemben fotózzák őket. Szóvá szokták ezt tenni: nem szeretnének látszani a képeken. Amerikában mindenkinek van a nyilvánosság számára egy-egy mondata, az oktatási rendszer felkészíti a gyerekeket is, tudjanak magukról legalább egy tömör mondatot elmondani. De nem Amerikában élünk, itt a megszólalásnak (a hallgatásnak, a beleegyezésnek is) egészen más a jelrendszere. Ha nem látszom, az itt hamis biztonságérzettel tölti el az embereket. Az elbújásnak, az elrejtőzésnek minden bizonnyal történelmi okai vannak. Úgyhogy maximálisan betartjuk a törvényt, aki nem szeretné, nem közlünk róla képet. Még akkor sem, ha jó színben feltűnni az első lépcsőfok a kapitalista versenyben. Itt azonban féloldalas a kapitalizmus fejlődési íve. Kimaradt belőle számos fontos szakasz, amelyen mindnyájunknak végig kellett volna menni. Ilyen volt a rendszerváltás utáni években a kereskedelmi ügynök színre lépése. Aki elvitte (volna) az árut (akár a zöldséget, a porszívót, a táplálékkiegészítőt is) a vevőkhöz. Hozzánk.

Mi is volt kiírva a városi üzletek ajtajára a kilencvenes évek elején?

Hát az, hogy ügynökök kíméljenek. A társadalom nem fogadta el a piac betörését, amikor annak legfontosabb szereplőjére, a kereskedelmi ügynökre mondott nemet. Volt ezer más jele a verseny elutasításának. Pénzt nem váltunk – ez is jellemző felirat még ma is, szintén ellentmond a kapitalizmus pénzmozgásokra alapozott természetének. De nem csigázzuk tovább a kíváncsiságot. Sokféle oka van annak, hogy bizonyos élethelyzetekben hogyan cselekszünk vagy szereplünk. Ha eltakarjuk az arcunkat a modern jelenidőben, melynek legnépszerűbb kommunikációs felülete az Arckönyvtár (a Facebook), az azért jelzésértékű.
Arra jöttünk rá, hogy a fotókon való mutatkozás hajlandósága és a kereskedői kedvesség kéz a kézben jár. Nem vagyunk ugyan angol tudósok, de észrevettük, hogy összefüggés van a kiszolgálás udvariassága, az ebből fakadó üzleti siker és a látszódási hajlandóság között. Akik nem szeretnék, hogy látszódjanak a nyilvánosságban, vagy azért nem szeretnék, mert 1. feketén alkalmazzák őket, vagy pedig azért, mert 2. szemérmesek, szégyenlősek. Esetleg azért, mert 3. így lelepleződnek a nagybani piac és a kiskereskedelmi forgalom közötti árrés miatt (miközben kevés a veszélye annak, hogy ennek a mezei vásárlók pontosan utánanézzenek). Végső következtetésünk, hogy az eladások sikere (ami a vállalkozás életképességében döntő fontosságú) nem elsősorban az áru minőségén múlik, hanem az eladás aktusán. Annak pedig fő eleme a piaci versenyhelyzetben a személyes jelenlét.

Kifogástalan náluk a kiszolgálás, tele vannak derűvel

Azt kell tehát határozottan rögzítenünk, hogy a piac legkedvesebb szereplői az árusok oldalán rögtön a fedett rész első sorában helyet foglaló savanyúság-árusok. Szinte kivétel nélkül középkorú hölgyek. Kifogástalan náluk a kiszolgálás, tele vannak derűvel. Névről ismerik és szólítják a vevők őket, és ez fordítva is igaz: ők is név szerint ismerik a vevőiket. Megkérdik, mi van a családdal, sikerült-e a gyerek felvételije, jönnek-e hétvégén az unokák. Mintaszerű. Szóba se kerül a sopánkodás. Az áru szép, a környezet rendezett, pirosan virítanak a csípőspaprika-darabok a káposztatengerben. Jó itt vásárolni az első sorban, nem érzi az ember magát magányosnak, mert erős az árusok kisugárzása.
Az, hogy a piacon pont a savanyúságárusok, és nem feltétlenül a cukorkások édesítik meg a legjobban az életünket, olyan újkeletű felfedezés, amely mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Nem lehet emiatt felháborodni, nincs lehetőség dühös kommentek elhelyezésére sem. Nem alkalmas arra sem, hogy politikai ellenlábasainkat lejárassuk (azaz: rossz színben tüntessük föl) vele.
Ráadásul nem is kamu. Bárki meggyőződhet róla. (PP, Rab László, 2020. augusztus 2.)