Gábor György: A reinkarnációs szeánszhoz a „történelmi egyházak” asszisztáltak

Most, hogy felavatták a Nemzeti Vértanúk újraalkotott emlékművét, tegyük világossá, hogy ebben nem az a legfőbb probléma, hogy ismét egy olyan (mű)tárgyat helyeztek el Budapest központi helyére, amelyet már születésének pillanatában „kőbe faragott közhelynek”, „gyenge szoborműnek” stb. neveztek, hanem az a legfőbb probléma, hogy az újraavatás valójában az 1934-es emlékmű reinkarnációja: a reinkarnált emlékmű a reinkarnált szellemiséget idézi meg, beleértve az 1934-es avatás ikonográfiájának és eszmeiségének reinkarnációját is.

Mert egy mai, új és esztétikailag is elfogadható szobornak

egyként kellett volna megjelenítenie az áldozatokat, a nemzet összes áldozatát, vagyis a vörös terror és a fehér terror vértanúinak emlékezetét. Ez már a szobor 1934-es felavatását megelőzően súlyos vitákhoz vezetett, ma viszont egyszerűen elfogadhatatlan, mi több, undort keltő egy efféle reinkarnálódott emlékmű esetén az áldozatoknak immár a halálukban történő szándékos, legfőképp aljas politikai és ideológiai céloktól vezérelt ismételt megosztása.

Az egész szobor Horthy Miklós rendszerének reinkarnációját szolgálja,

aki maga is részt vett az 1934-es avatáson, miként a mostani reinkarnációs szeánszon ott volt Orbán Viktor, aki Horthyt „kivételes államférfinek” szereti becézgetni. A reinkarnációs szeánsz szervezői – s erre jó okuk volt – kínos precizitással törekedtek arra, hogy az 1934-es felavatási ünnepség korabeli híradós felvételeken megőrzött képi és dramaturgiai elemeit átültessék a reinkarnációs ünnepségbe.

Kár, hogy a korabeli híradós felvételen csak a legvégét idézték be a nagyszerű költőnek, Gömbös Gyula fajvédő pártja lelkes tagjának, Kiss Menyhértnek a Magyar Miatyánk c. költeményéből (Szelőczei Kovách Aladárné Rombay Lili megrendítő tolmácsolásában), mert a műalkotás további szép sorokat is tartalmaz:

„Sátánoktól ránkszőtt háló”

-ról dalol a költő, aztán arról, hogy „idegenek habzsolják javainkat”, „sáskarajt” emleget Kiss Menyhért, arra kérve az Urat, hogy

„e sáskarajt hesegesd el a földünkről”,

végül felpanaszolja, hogy

„hiéna népek vad karma húsunkban”.

A reinkarnációs szeánszhoz a „történelmi egyházak” asszisztáltak (Csak jelzem, hogy nincs olyan hivatalos, jogilag értelmezhető kategória, mint a „történelmi egyházak”, ez a kifejezés a hatalom manipulatív játékszere, amelyet az igénytelen és tudatlan sajtó rendre szolgaian átemel.)

Az EMIH nevű „történelmi egyház” pedig lelkesen asszisztált ahhoz,

hogy a jelenlegi uralkodó és diadalát ülő emlékezetpolitika – éppen úgy, mint 1934-ben, csak hát annak sem lett igazán jó a vége – a kívánatos konszenzus helyett újabb nemzeti lövészárkot ásott ki, annak minden történelmi-szimbolikus vonatkozásával, mert az eddigi lövészárkokat bizonyára már kevésnek találta a hatalom.

Ha pedig reinkarnáció, akkor Köves Slomó a következményeket tekintve hiábavalóan és fölöslegesen behódoló hajdani zsidó vezetők reinkarnációja.

Gábor György: Köves Slomó abban csalódik, akiben csak akar, (...) s ahhoz dörgölőzik, akihez gusztusa van

Lemoshatatlan szégyen