A vasárnapi hódmezővásárhelyi választási eredményt sokan sokféleképpen értékelik. Vannak örömmámorban úszok, kétkedők, összeesküvéselméletet gyártók, fanyalgók. Sokfélék vagyunk és ez így jó. Az azonban bizton elmondható, hogy valami van….. de….
Értem én az eufórikus hangulatot, s a lelkesedést, amely többekkel azt mondatja, hogy Hódmezővásárhely Orbán Viktor waterlooi ütközete volt, de azért a helyzet ennél bonyolultabb. Waterloo Napóleon végét jelentette, Hódmezővásárhely – sajnos – még nem jelenti Orbán végét.
Persze tény, a waterlooi csatában Napóleon és helyettese, a legyőzhetetlennek hitt Ney marsall számos következetlen, zavaros, értelmetlen és hibás döntése alapvetően járult hozzá a végső vereséghez, s igaz, a csatateret egy kiterjedt maffia által szervezett tolvajbanda árasztotta el, hogy a halott katonák fogsorát eltávolítsák, fogsor-protézisek készítéséhez felhasználandó ezeket, s igaz ugyan, hogy Orbán depressziója felől csak részleges, aranyere felől semmilyen ismeret nem áll rendelkezésre, ugyanis a waterlooi csata előtt Napóleont mindkettő alaposan gyötörte, de egy biztos:
ahogy a közszolgálatinak csúfolt seggnyaló kormánypárti média beszámolt az eseményekről, az eszünkbe juttatja Stendhal ragyogó regényét, A pármai kolostort, amelynek hőse, Fabrizio del Dongó eljut a waterlooi csatába, rajongása legfőbb tárgyának, imádott császárának közvetlen közelébe, ám a csatatéren téblábolva semmit sem ért meg a történtekből. Olyannyira nem, hogy valakitől meg is kérdezi:
„Mi történt?”
Amire aztán jött is a válasz (amit akár mi is adhatnánk ezeknek a mai bértollnokoknak):
„Semmi a világon. Csak tönkrevertek, kisfiam!”
És a válaszadó ezután még le is hülyézte a tábornokot! (Stendhal: A pármai kolostor, Magyar Helikon, Budapest, 1968. 59. Fordította Illés Endre.)