… amire ebben az országban csekély az esély, hiszen nem élvezném a keresztény jobboldal bizalmát, ugyanis kettessel kezdődik a személyi számom. Ráadásul nem vagyok hajlandó az egész napot a konyhában tölteni, és szülni sem fogok.


De ha mégis… Elmesélem, mit tennék

Minden bizonnyal irigy és gonosz vagyok, akibe nem szorult egy csöpp empátia sem. Ugyanis elvben szolidáris lennék minden más országgal, sajnálnám az ott élőket komoly gondjaik miatt – de egyetlen fillérrel sem támogatnám őket. Valamint nem építenék a határon túli magyaroknak iskolákat, óvodákat, nem renováltatnék a mi adófizetőink pénzéből templomokat. Tudom, csúnya dolog, de úgy vélem, előbb itthon kellene a dolgokat rendbe rakni.

Mindenek előtt nem építenék stadionokat. Gondolom, nem vagyok egyedül, amikor a rossz emlékű chilei stadion jut eszembe, ahová a diktátor bezárta az ellenzékieket. Nekem volt olyan kollégám, akit chilei tudósítóként oda zártak be. Szerencsére épségben hazajött.

Visszatérve a miniszterelnökségre, megszüntetném a nyomort, a gyűlölködést, nullára csökkenteném az éhezők, a hajléktalanok számát, tisztességes nyugdíjat adnék az időseknek. Visszaállítanám a 18 éves korig tartó tankötelezettséget, és egy olyan kiválóan képzett pénzügyminisztert neveznék ki, aki megtervezné, mennyi pénz kell – a szociális helyzet javítása mellett – a korszerű oktatásügy és a megfelelő színvonalú egészségügy megteremtésére. Ha ehhez nem lenne elég a kormány éves jövedelme, akár a miniszterek, államtitkárok képviselők fizetését is csökkenteném.

Ez az én hazám is!

Ha mindez olyan szinten lenne, hogy szégyenkezés nélkül tudnék tükörebe nézni, akkor már szó lehet a szolidaritás anyagi megnyilvánulásáról is.


Miután a bevezetőben említett okok – meg egyebek miatt – nem leszek miniszterelnök, csak szégyenkezni tudok, hogy mi lett ebből az országból. Mert ez az én hazám is, akár tetszik a fideszeseknek, akár nem!

Kapcsolódó

Amikor én még kislány voltam… (3.)

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét