Hogy keresztény, mohamedán, buddhista vagy, az magánügy!

Ha a mélázás abba az irányba siklik, hogy ezen belül ki keresztényebb, vagy a LEGKERESZTÉNYEBB, nos, ha ilyetén módon csúszik meg a kuplung, az még mindig majdcsak magánügy, de nem árt azért sürgősen orvost, méginkább egy jónevű elmeorvost megkeresni.

Mert – ugye, én nem lennék érintett az ügyben, de azért mégis – valaki vagy keresztény, vagy nem.

Mondom, nem az én asztalom a cucc, mint említettem volt, de nehezen tudom elképzelni hivatkozott szakirodalom, nevezett Biblia, olyan jellegű nivellálását, mely szerint a kicsit keresztények nem lopnak, a legkeresztényebbek, meg ami csak létezik, mindent. Gyárat, bankot, földet, Balatont, Tokajt, EU-forrásokat szakmányban, mindent. Kötelezően.

Ha mégis létezne ilyen biblikus passzus, én kérek elnézést. Akkor valamit nagyon benéztem!

Visszatérve, míg az elején ez az apró defekt a kereszténység és az egó viszonyában, még tradicionális módon, szövődmény nélkül gyógyítható, gyógyszeres kezelés nélkül jönnek majd az erősebb hallucinációk. Nagy, randa démonok, sorosok, fehér egerek, ilyenek.

Ha a vázolt agyi katasztrófa viszont, hogy valaki magát a legkeresztényebbnek, egyben Európa génbankjának, egyfajta ős DNS-nek látja reggelente, borotválkozás közben, ha mindez kellő hatalom birtokában éri a kedves beteget, na, az már A LEGKEVÉSBÉ SEM MAGÁNÜGY. Az dráma. A mi drámánk, mert a k. beteg ebből persze semmit nem érzékel. A betegek ilyenek.

Viszont, ha hagyjuk, hogy mindez teret kapjon, mi is az vagyunk. Betegek

Miért mondom? Merthogy Bernard-Henri Lévy filozófus, valami önsorsrontó módon két órát is beszélgetett a K. Vezetővel, megtudakolni, mi is az a szent őrület, ami hajtja, motiválja, élteti. Hát ez!

„Én vagyok a legkeresztényebb, tehát a legeurópaibb az európaiak között. Európa DNS-e vagyok, annak az őrzője.”

És nem! Nem röhögött bele a sztoriba. Nem lapogatta meg a lóvátett francia csóka hátát, hogy ezt benyaltad haver, hülye egy vicc volt. Ott a kandi kamera, rezsiszilárd kezében a pálma mögött. Nem!

Ez vérkomoly. Ez valóság. Ez dráma. Ez beteg. És mi is azok vagyunk, mert ballagunk utána, ki a világból, be valami zártosztály rácsos ágya felé.

PROLÓG:

Persze lehet itt hörögni nekem, meg forgatni a szép szemüket, hogy milyen szemét dolgokat karattyol itt ez a fickó. Lehet. De attól a tény, tény marad. Ha otthon a kedves papa azzal áll a család elé, egy vadregényes vasárnap reggel, hogy megvilágosodott, ő maga az isten, mert a lehető leg-leg-legkeresztényebb, a leg-leg-legeurópaiként, ráadásul mindezek mellett úgy látja, hogy ő egyben olyasmi, mint Sanyi a tenyészbika a bábolnai szürkemarha génbankból, akkor maguk mit tesznek? Kétségbeesnek. A papa megőrült. Mentőt, orvost, de azonnal.
Akkor?

Kapcsolódó

Ki fékezi meg a Kárpátok Zseboroszlánját, avagy utódja-e Orbán Kádárnak?

Lendvai Ildikó: Európa DNS-e