Banánköztársaság
Holnapra úgyis elfelejtjük, ezt használja ki Maxi is
Az idő a legnagyobb barátja a politikának, meg a felejtés, ezzel sakkoznak és ezt használják ki az örökkévalóságra berendezkedett Maxiék is. Minden botrány vagy nyöget egy napig él, az olyan ritka esetekben, mint a Borkai- vagy a Kaleta-ügy, picivel tovább tartott az érdeklődés. Utána úgyis jön a sűrű homály. Rab László szŰrreál összefoglalója a 31-es hétről.
Végórán az Indexnél
Már hozzá is szoktam, hogy nincs az Indexnek az a fanyar, selyemcukorkásan érdekes íze, zamata, ami sokáig jellemezte. Megszabályosodtak a címek, megemtéisedtek a szövegek, ez van itt, az van ott, „írják” a felmondási idejüket töltő, fegyelmezett újságírók. Lám, milyen hamar, mintegy varázsütésre lett áramvonalas egy orgánum. Ki az a marha, aki az újság megszűnésének pillanatában akarna nagyokat dobbantani.
Volt egy érdekes pillanata az ügynek, szerdán ugyanis bejelentették, új főszerkesztő-helyettese lett az újságnak Tevan Imre személyében. Aki egyszer már volt valaki az Indexnél, de lapátra tették. Most visszatér, és előadta a nagy történetet: ha azt tapasztalja, hogy beleugatnak föntről a munkájába, azonnal föláll. Kitalálta, hogy ez a függetlenségi klauzula. Mert ne feledjük, Magyarországon ilyenje mindenkinek van. Lehet, hogy kenyere nincs, meg nem tud ruhát venni a gyereknek, de klauzulája talán még a rúdtáncosoknak is van.
Hülyeség az egész
Tevan csütörtökön este a Klubrádió népszabis műsorában (Folyt. köv.; Volt egyszer egy Népszabadság) megmagyarázta, miért vállalta a nyak-, de inkább sztrájktörő lépést, nem volt munkája, még vasutasnak is be kellett állnia azután, hogy elvesztette a munkáját, most újra akart lenni valaki. Aztán péntek reggel szépen bejelentette, hogy hiába hívták oda a haverek, rossz döntést hozott, vissza az egész. Nagyjából két nap alatt lezajlott ez a kicsike elbukás: pihe az életben, mindenkinek ennyi jut, amikor éppen nyilvánosan eltaknyol. Szombat reggel már a kutya se emlékezett rá, hogy volt valami firkász, aki úgy ment oda egy újsághoz, hogy azt se tudta, ki lesz a főnöke és kivel íratja majd a cikkeket. De ment, mert bemagyarázta magának, hogy ő a sajtószabadság szent szolgálatára szegődött.
Ilyenek vagyunk mindahányan. Szentek akkor is, amikor a legrongyabb döntéseinket meghozzuk. És amikor a legócskább élethelyzetekbe kerülünk, mert vannak ilyenek, újságnál, otthon, iskolában, kórházban, bárhol is legyünk pótolhatatlanok, általában szeretjük a kis hétköznapi szemétségeinket megmagyarázni. Persze úgy, ahogy Tevan is, amikor bedumálta magának ezt az önmagában is eléggé szürreális klauzula-ügyet. Az életben ugyanis nincsenek klauzulák. Csak általában olyan pszichopata állatok vannak, akik szeretnek fölénk magasodni, hogy megmondják nekünk, akikre számolatlan ágyútöltelékként tekintenek, hogy éppen hová tegyük a magasságos valagunkat, hol, mikor, miért mondhatjuk el jobbító szándékú véleményünket, amellyel természetesen az isteni (mondjuk például kokainnal dúsított) hatalmukat igazolni tudjuk. Kérdem csöndben, a Maxi-idők történetei nem ugyanerről szólnak? Nem igazoljuk a birkalétünkkel nap mint nap, hogy egyre masszívabb a fölöttünk álló fővalag? A kenyér- és kolbászharc erősödik, közben ott poroszkálunk a parton, és zsebünkben kurva nagy klauzulákkal arról álmodunk, hogy egyszer talán majd fölszállhatunk a hajóra.
Ha kiköt.
A fölháborodás vége
Valaki azt kérdezte tőlem baráti társaságban, hogy miért haragszom annyira Orbánra. Merthogy minizem meg maxizom, miközben fölháborodottan poénkodom a szavain, a gatyáján meg az álmatlan éjszakáin (a Lánchíd kőleói ordítanak, nem tud tőlük aludni, gyíkokat fognak a felújítás után odatenni, vagy tarajos gőtéket, attól függően, hogy a főkamermelita éppen milyen hangulatban lesz). Szépen megfeleltem, nem haragszom rá egyáltalán, fölháborodni pedig nem szoktam. Orbánra nem konkrét személyként tekintek, ismertem ugyanis ebben az alakváltozatban, 1993-ban találkoztam vele először személyesen. Egy apró, vékonycsontú, vidáman villogó szemű figura viharzott be Zalaegerszegen a Szakszervezetek Házába, ankétra jött, tegeződtünk vele újságíróként, Szalai Annamária fogadta, a Fidesz helyi elnöke, aki a nagy felfordulás előtt a moziüzemi vállalatnál dolgozott. Orbánékhoz csapódva, Pestre kerülve lett a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanács elnöke. Jóban voltam vele, 51 évesen hunyt el 2013-ban.
Választási harc van (volt)
A rendszerváltás idején a zalaegerszegi városi tévében választási műsorokat vezettem, és arra próbáltam rávenni Pannit, hogy amikor fölteszem a kérdést, utána nekem mondva, rám nézve érdemes válaszolni, úgy mutat jól. Mert azt csinálta, akárcsak a többi jelölt, hogy a kérdés után kifordulva a kamerába kezdett beszélni, abból a megfontolásból, hogy választási harc van, közvetlenül a néphez kell beszélni, így, ezzel a nyílt őszinte tekintettel lehet a párt jelöltjeit népszerűsíteni. Amikor Pesten találkoztunk (szemtől szemben, mint régen oly sokszor Zalaegerszegen), már nem ismert meg. Amiből arra következtettem, hogy egészen biztos sokat változhattam annyi év alatt.
Ki az, aki fönn lebeg?
Jött a Panni oldalán az Orbán, vigyorgott, mint a lopótök. És nagyon jól emlékszem a dumájára, mely arról szólt, hogy az urbánus-népi ellentét mennyire korszerűtlen és tarthatatlan álláspont, nem lehet eköré építeni az országot, poros, molyos az elit gondolkodása, nyomasztó az egész, nem lehet vele modern országot idevarázsolni, recseg-ropog a régi világ beidegződései miatt a kupleráj. Bediktáltam a szöveget Népszabadságnak, majd fölmentem a Becsali-hegyen lévő házamba, elégedetten borozgattam, az egyik szomszédban oroszlánok üvöltöttek (T., a balatoni maffiózó, először senki nem akarta elhinni, két hímleóval gondolta őriztetni a portáját; úgy végezte, hogy a kikötőben követ kötöttek a nyakára).
A konkrét Orbán egy konkrét történelmi időben lépett be az ország életébe, de nem állnék be azok táborába, akik megpróbálják szembesíteni régi önmagával. Mit számít ma már, hogy miket mondott húsz-harminc évvel ezelőtt? A Maxi egy politikust ábrázol, olyan hólyagot, aki időközben fölemelkedett a magasba, hogy egyszer majd egy kidurranás előtti gömböc legyen belőle. Semmit nem érünk el vele, ha a régi mondataival próbáljuk azonosítani. Egy velejéig romlott, korrupt rendszer élfiguráját, aki toxikus vezetőként nyilván hordoz magában pszichésen értékelhető jegyeket, nem lehet napi konkrétságában vizsgálni. Amikor a manipulációt és a csalást vérprofi módon elegyítő elnyomó gépezet a kovászos uborkát, a szalmakalapot meg a kezében csecsemőt tartó nagypapát is arra használja, hogy átverjen bennünket, végképp semmi értelme azzal érvelni, hogy a konkrét személy mit mondott vagy gondolt az idő egy ellenőrizhetetlenül távoli pontján.
Különösen igaz ez akkor, ha hétfőre úgyis elfelejtjük azt, ami pénteken történt.
Nem mind egyforma
Vidnyánszky Attila is szokott valaki lenni, most épp a Színházművészeti Egyetemet tették alá, tipikusan egynapos történet, a jövő héten már nem lesz belőle semmi, elsikkad, elporlad, felmond majd néhány régi tanár, lesznek páran, akik félrehúzódnak, lesz egy kis felháborodás is, ami persze strukturálisan a diktatúra kiépítését nem fogja megakadályozni.
Elkezdődött Vidnyánszky kapcsán az ukránozás. Ugyanarra a rugóra jár a történet, mint mikor az irodalmi Demeter gyerek „társadalmasítani” kezdte a magyar könnyűzenét. Vele kapcsolatban románozni szoktak. Erre az „erdélyiek nem is magyarok” dumára a hazai ellenzék is szeret rápakolni, pusztán azért, mert van néhány kultúrjanicsár, akiket Tőkés püspök vagy más deponált az orbáni kultúrprovokációs gépezetbe. Marhára idegesít, amikor felvetődik, hogy aszondja: ezek az erdélyiek nem is magyarok, eladták az anyjukat a szavazati jogért, csak ugródeszkának kellünk nekik, mert a végén úgyis Németországba akarnak menni, akár a migránsok, kihasználnak bennünket, szegény csóró anyaországiakat, akik itt élünk Kánaánban, jaj.
De miért volna ennyire egyforma mindenki ezekben a magyar közösségekben?
Van egy-két elvtelenül lojális figura, aki megneszelte a politikai lehetőségeket, rájuk az erdélyi és a felvidéki barátaim, ismerősem, mindösszesen erdélyi és felvidéki rajongásaim miatt nem tudok csoportképző tényezőként tekinteni. Nincs olyan, hogy a kárpátaljai magyarok Vidnyánszky, az erdélyiek pedig Demeter Szilárd miatt lennének egyformák, egy nagy egységes tömb egyformán törtető és konfrontatív példányai. Ha valaki szidni szeretné ezeket az urakat, szidja őket amiatt, amit tesznek, minősítse teljesítményüket tetteik, műveik, bármijük alapján. De ne mondja azt, hogy az erdélyiek meg a felvidéki magyarok (mind) olyanok, mint ezek. Lehet köztük olyan is, akiben túlteng a lojalitás, és az anyját is eladná két forintért. De miért volna ennyire egyforma mindenki ezekben a magyar közösségekben? Mi se szerettük túlságosan, amikor a rendszerváltás után Ausztriába mentünk, és ki volt írva a benzinkúton magyarul, hogy nem szabad lopni. Az a fölirat annak is szólt, aki nem lopott. Lám, milyen jól emlékszem rá. Pedig 1990-ben láttam utoljára.
Ez volt a 31-es hét. Mire eltelik a 32-es, semmire nem fogunk belőle emlékezni. Egy egész hét? Hát az annyi, mint az örökkévalóság.
