Holokauszt 80! – Koncert, ahol taps helyet verset mondanak – Így emlékezett Kertész Imre

A magyar holokauszt 80. évfordulója alkalmából világhírű művészek részvételével emlékeznek az áldozatokra a Fesztivál Akadémia Budapest nyári fesztiváljának keretében a Dohány utcai zsinagógában július 15-én.

Világhírű közreműködők

A holokauszt koncert egyben emlékezés, tiszteletadás és szertartás is – vallják a fellépő művészek, köztük Dora Schwarzberg, Shlomo Mintz, Thomas Dunford, Vilde Frang, Korcsolán Orsolya, Jens Peter Maintz, Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Kokas Dóra, Alissa Margulis, Maxim Rysanov, Latica Honda-Rosenberg, Jonian Ilias Kadesha, Nora Romanoff-Schwarzberg, Kyril Zlotnikov, Lukács Miklós és a Söndörgő Együttes, valamint a Fesztivál Akadémia Budapest mesterkurzusainak diákjai és Dmitry Sitkovetsky karmester.
Az emlékkoncerten közreműködik Fekete László főkántor. Hámori Gabriella és Bezerédi Zoltán színművészek a tapsok helyett a zeneművek szünetében Petri György, Esterházy Péter, Kertész Imre, Radnóti Miklós és Ady Endre műveiből olvasnak fel részleteket.

Műsoron

A holokauszt emlékkoncerten elhangzik Puccini Krizantémok címet viselő, vonósnégyesre írott gyászdala, Mendelssohn Oktettje, Ernest Bloch zeneszerző Baal Shem című darabjának Nigun tétele, valamint Max Bruch német szerző Kol Nidrei című műve. A zsinagóga területén a vallási előírások betartását kérik a szervezők, a férfiaknak kipa vagy egyéb fejfedő viselése, a hölgyeknek vállat eltakaró ruházat szükséges.

Holokauszt emlékév a levéltárban

Köves Gyuri: Nem az én sorsom volt, de én éltem végig

”Mindenki lépett, amíg csak léphetett: én is megtettem a magam lépéseit, és nem csupán a birkenaui sorban, hanem már itthon. Léptem apámmal, és léptem anyámmal, léptem Annamáriával, és léptem – s mindközt tán a legnehezebbet – a nagyobbik nővérrel. Most már meg tudnám mondani néki, mit jelent az, hogy „zsidó”: semmit, nékem s eredetileg legalább semmit, míg csak el nem kezdődnek a lépések. Semmi sem igaz, nincs más vér és nincs egyéb, csak… akadtam el, de jutott hirtelen az újságíró szava az eszembe: csak adott helyzetek vannak és bennük levő újabb adottságok. Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig – és sehogy se értettem, hogy is nem fér fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele, valahová oda-, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt, netalántán. Láttam, igen jól láttam, hogy nem nagyon értenek, szavaim nincsenek igen ínyükre, sőt egyik-másik mintha egyenest ingerelné őket. Láttam, hogy Steiner bácsi itt-ott közbeavatkozott, máshol már-már felugrott volna, láttam, amint a másik öreg azonban visszatartja, s hallottam, mikor mondta néki: – Hagyja: nem látja, hogy csak beszélni akar? Hadd beszéljen, hagyja –, s én beszéltem is, meglehet, hiába, és összefüggéstelenül is egy kissé. Azért így is értésükre adtam: sosem kezdhetünk új életet, mindig csak a régit folytathatjuk. Én léptem, és nem más, s kijelentettem, hogy az adott sorsomban mindvégig becsületes voltam. Az egyetlen folt, mondhatnám szépséghiba, az egyetlen esetlegesség, amit netán a szememre vethetnek, az, hogy most itt beszélgetünk – de hát erről nem én tehetek. Azt akarják, hogy ez az egész becsület és valamennyi előző lépésem mind-mind az értelmét veszítse? Miért ez a hirtelen pálfordulat, miért ez az ellenszegülés, miért, hogy nem akarják belátni: ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; ha viszont – folytattam magam is egyre meglepettebben, egyre jobban belémelegedve –, ha viszont szabadság van, akkor nincs sors, azazhogy – álltam meg, de csak lélegzetvételnyi szünetre –, azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors – jöttem rá egyszerre, de oly világossággal e pillanatban, mint ez ideig még soha. Kissé sajnálom is, hogy csak ővelük, s nem értelmesebb, hogy úgy mondjam, méltóbb ellenfelekkel állok szemben. De hát ők voltak itt most, ők vannak – e percben legalább így rémlett szinte – mindenütt, s mindenesetre ők voltak ott akkor is, amikor apámat búcsúztattuk. Ők is megtették a maguk lépéseit. Ők is előre tudtak, ők is előre láttak mindent, ők is úgy búcsúztak apámtól, mintha már temettük volna, és később is csak azon kaptak össze, hogy helyiérdekű villamoson vagy inkább autóbusszal menjek-e Auschwitzba… de itt már nemcsak Steiner bácsi, hanem még az öreg Fleischmann is fölugrott. Azért most is iparkodott visszatartani, de már nem tudta. – Hogyan? – ripakodott rám paprikavörös arccal, és öklével a mellére csapva: – Még talán mi vagyunk a bűnösök, mi, az áldozatok?! – s próbáltam néki elmagyarázni: nem bűn, csak be kéne látni, szerényen, egyszerűen, épp csupán az értelem miatt, a becsület kedvéért, hogy így mondjam. Nem lehet, próbálják megérteni, nem lehet mindent elvenni tőlem, nem lehet, hogy ne legyek se győztes, se vesztes, hogy ne lehessen igazam, s hogy ne is tévedhettem volna, hogy semminek se legyek sem oka, sem eredménye, egyszerűen – próbálják meg belátni, könyörögtem szinte: nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek. Hanem hát, láttam, nem akarnak belátni semmit, s így azután, véve a zsákom meg a sapkám, pár zavaros szó, mozdulat, még egy-egy befejezetlen taglejtés, és függőben maradt mondat közepett, távoztam.”

Kertész Imre