Budapesti hétköznapok
Horn Gyula ma lenne 93 éves – Élete és hitvallása: nekem a politika nem mesterség, hanem szolgálat volt
Horn Gyula neve összeforrt a magyar rendszerváltással és a kelet-európai változások egyik szimbolikus pillanatával: a határnyitással, 1989 nyarán a vasfüggöny átvágásával. A sokat vitatott, de kétségtelenül meghatározó politikus életútja, családi háttere és pályája sokat elárul a huszadik századi Magyarország útkereséséről is.
Családi tragédiák
A későbbi politikus 1932. július 5-én született Budapesten, egy háromgyermekes munkáscsalád második fiaként. Édesapja, Horn Géza lakatosként dolgozott, édesanyja, Gombos Anna háztartásbeli volt, aki a család összetartásában játszott kulcsszerepet. A család a mai Újpesthez tartozó külvárosi részen lakott, szerény körülmények között, és hamarosan tragédiák árnyékolták be a gyerekkort: az édesapát a nyilasok 1944 decemberében elhurcolták, és soha többé nem tért haza, nem sokkal ez után szintén a nyilsok meggyilkolták a bátyját Gézát is. Az emléklet Horn is fájdalmasan idézte fel, mert kisgyerekként tehetetlenül nézte végig a razziát.
A család megmaradt tagjai a háború utáni nehézségek közepette próbáltak boldogulni. Horn már 15 éves korában dolgozni kényszerült, előbb segédmunkásként, majd a középiskola befejezése után pénzügyi tisztviselőként helyezkedett el. Élete végéig büszke volt rá, hogy egyszerű munkáscsaládból indult, és nem feledkezett meg gyökereiről.
<< Olvassa cikkeinket a Facebookon, az Instagramon, a Linkedinen, a Truth-on és a Google hírei között is! >>
A saját család
Feleségével, Katalinnal egyetemi évei alatt ismerkedett meg. Két gyermekük született: Anna és Gyula, akik mindig távol tartották magukat a nyilvánosságtól. Horn magánéletét igyekezett megóvni a politikai vihartól: családja számára a csendes hétvégék és a közös kirándulások jelentették a kikapcsolódást.
Jött a politika és ’56
Horn 1954-ben végzett a Közgazdaságtudományi Egyetemen, majd külügyi pályára lépett. 1954-től a Külügyminisztériumban dolgozott, ahol gyorsan haladt előre: előbb a tárca titkára, majd különböző osztályok vezetője lett. Az 1956-os forradalom idején – ahogyan ő maga is elismerte később – fegyverrel a kezében vett részt a rend helyreállításában a pufajkások (karhatalmisták) soraiban, a forradalom leverése utáni napokban. Erről a részvételről politikai ellenfelei sokszor és keményen bírálták a rendszerváltás után, és a pufajkás-múlt árnyékként kísérte egész pályafutását. Horn ugyanakkor mindig kitartott amellett, hogy a rend helyreállítása szükséges volt, és soha nem kért bocsánatot ezért a döntéséért, bár később elismerte: megosztó volt.
Begyújtják a Horn nrvű rakétát
1969-től Moszkvában a magyar nagykövetség tanácsosa lett, majd 1973-tól hazatérve a Külügyminisztérium nemzetközi szervezetek főosztályát vezette. A hetvenes és nyolcvanas években fokozatosan vált a külpolitika egyik meghatározó figurájává, főként a KGST- és ENSZ-kapcsolatok terén. Közvetlen stílusa és kompromisszumkészsége miatt sokan kedvelték, bár a „moszkovita” bélyeget sohasem tudta teljesen lemosni magáról.
Rendszerváltás és a határnyitás, színrelép a „vasember” és az ő erővágója
Politikusi karrierjének fordulópontja 1989-ben jött el. Ebben az évben nevezték ki külügyminiszternek Németh Miklós kormányában. A már bomladozó pártállam utolsó hónapjaiban olyan döntéseket kellett meghoznia, amelyek évtizedekre meghatározták Magyarország helyét a világban.
Horn Gyula és csapata nevéhez fűződik az úgynevezett „határnyitás” 1989 nyarán, amikor Magyarország megnyitotta a nyugati határt az NDK-s menekültek előtt. A Fertőrákosnál pedig az átvágott határkerítés képe azóta isodőről, időre bejárja a világot, Horn pedig ezzel egy csapásra a nemzetközi figyelem középpontjába került. Az osztrák külügyminiszterrel, Alois Mockkal közösen végrehajtott gesztus szimbolikus jelentőségű volt: a vasfüggöny lebontásának egyik első jeleként tartják számon. Bár sokan ünnepelték, belföldön a politikai ellenfelek előszeretettel támadták múltja miatt, és gyakran emlegették fel 1956-os szerepét.
A miniszterelnökség évei
Horn Gyula rendszerváltás után a Magyar Szocialista Párt (MSZP) egyik legismertebb arca lett. Az 1994-es országgyűlési választásokon az MSZP fölényes győzelmet aratott, és Ő lett Magyarország miniszterelnöke. Négyéves kormányzása alatt az ország gazdasági stabilizációjára és a nemzetközi integráció felgyorsítására helyezte a hangsúlyt.
1996-ban Magyarország aláírta a NATO-hoz való csatlakozásról szóló dokumentumokat, és megindult a felkészülés az Európai Unióhoz való csatlakozásra is. Ugyanakkor a Bokros-csomag néven elhíresült megszorító intézkedések sokak szemében csökkentették népszerűségét. A gazdasági reformok azonban hosszú távon megalapozták a kilencvenes évek végének növekedését, ezzel utólag is igazolva a két politikus víziójának sikerességét.
Közvetlen stílusú, néha nyers modorú politikus maradt, aki nem félt konfrontálódni ellenfeleivel sem a parlamentben, sem a médiában. Nyilvános szerepléseit gyakran fűszerezte humorral, ami sokak számára emberközelivé tette.
Az öröksége
Az 1998-as választási vereség után fokozatosan háttérbe húzódott, bár még éveken át országgyűlési képviselő maradt. Egészségi állapota romlani kezdett, de időnként még megjelent nyilvános rendezvényeken. 2013 júniusában, hosszan tartó betegség után hunyt el Budapesten.
Horn Gyula megítélése a mai napig megosztja a közvéleményt. Egyesek szerint ő volt az utolsó nagyformátumú baloldali politikus, aki képes volt irányt mutatni a pártjának és az országnak. Mások nem tudtak megbocsátani neki a pártállami múltjáért és az 1956 utáni szerepéért. Abban azonban kevés vita van, hogy külpolitikai érzéke és pragmatizmusa hozzájárult Magyarország sikeres átmenetéhez a kilencvenes években.
Egész életét végigdolgozta, munkásgyerekből lett a rendszerváltás egyik arca, majd miniszterelnök. Horn Gyula életútja egy olyan korszak lenyomata, amelyben a magyar történelem sorsa sokszor egy-egy személy döntésein múlott.
„Nekem a politika nem mesterség, hanem szolgálat volt”
– mondta egyszer egy interjúban. Akár e mondat is lehetne élete mottója, Ő pedig a maga ellentmondásaival együtt is a huszadik századi Magyarország történelmének egyik legmeghatározóbb alakja maradt.
Aki jobban megismerné Hornt, annak ajánljuk a még ma is érdekfeszítő Cölöpök című önéletrajzi könyvét,
Legyen könnyű neki a föld!
