Banánköztársaság
In memoriam Zsuzsa néni – Mert az országnak róluk kellene szólnia
Nincs annyi nagy életű nagy ember, mint ahány csendben élő és haló magunkfajta. A csendben élőkről és halókról szinte soha nem beszélünk. A VK most kivételt tesz, hiszen valamennyien ismerünk jó néhány Zsuzsa nénit.
Popper Péter sokszor megírta
Az ember számára felfoghatatlan a természet közönye halálával kapcsolatban. Ezt érzem most is. Ragyog a napsütés, a mohácsi Duna-part tele fürdőzőkkel, mi meg a város másik végén temetünk . Zsuzsa néni elment. Férje, János a kiváló autószerelő mester, még nem tudja, mi lesz. Csakhogy túl kell élni. Ugyancsak szerelő fia és a közigazgatásban dolgozó, diplomás lánya, még csak most próbálgatják a halál ízét.
Ő volt a XX. század. Régóta tudom, az igazi történelmet nem könyvekben, meg pöfesszkedő palotákban kell keresni, hanem kisemberek lelkében. Mint az övé. A nemes arcú, szép vonású, dúskeblű félzsidó lány apja partizán volt. Igazi. Nem olyan, mint akik hirtelen megszaporodtak az új rendszerben ’45 után. Úr volt. Csak az igazság érdekelte. Kilencven évesen is még mindig fehér öltönyben ,ingben járt, sétapálcával a szocializmus utolsó évtizedében is. Ha igazságtalanságot, túlkapást látott, bement a tanácselnökhöz, az iskolaigazgatóhoz, a pártitkárhoz, és jól leteremtette. Helyre tette az ügyeteket. Senki nem mert ellentmondani neki. Tudták, partizán volt, neki még van szava a legfelsőbb körökben is.
A partizán a saját testvére keresztlevelével mentette a zsidókat. Felesége megőszült a pincében a bombázások alatt. Az ő lányuk volt Zsuzsa néni.
Aki a zsigereiben hordta a félelmet, és a szerencsétlenek segítésének, az adakozásnak parancsát. Ha vendégségben voltunk náluk, sose engedett el rakomány nélkül. -„Vigye csak Zoli, megterem nekünk a kertben!” Mert dolgozott. Rengetegett. Mosott , főzött a fiúkra, a műhelyre, a sok olajos ruhát. Kapált a szőlőben, a kertben, mert tudta csak a munka visz előre.
Amikor jött a jugoszláv háború, a menekültek ezresével özönlöttek Mohácsra
A város bedugult. Szállás sehol. Menekülttábor a bíróság mögött lett berendezve, ahol ítélkeztem akkoriban. De nem fértek el. Zsuzsa néni emlékezett, milyen, ha valakit leköpnek, utcára rúgják, csöppnyi gyerekével vagonokba teszik. Aztán eladta a Napóleon dukátákat, a mohácsi sokacok által gyűjtött, Napóleon idejéből származó aranypénzeket. És megnyitotta a házát. Még a folyosón is menekültek feküdtek, matracon. Néha csak pár napig, de legalább nem az utca kövén. Enni is adott, amit tudott, mosott is rájuk. De kevés volt a dukátákért kapott pénz. Hamar elfogyott. Húsz éve dohányzott. Akkor kiszámolta, hogy egy doboz cigaretta árából mennyi kenyeret, meg felvágottat tud venni neki. Aztán elnyomta az utolsó csikket…
Őt temetjük ma. A magunkfajta kisembert, a nőt, az anyát, aki hadjárat volt egymaga. Mindaz ellen, ami a XX. században mocskos, és undorító volt. Remélem, ő győzött! Megtiszteltetés számomra, hogy ismerhettem.
Ez is az életünkről és halálunkról szól
Szerző
