A kamara már a spájzban van

Az újságíró kamaráról van szó, amelynek létrejötténél Szöllősi György, a Nemzeti Sport főszerkesztője sertepertél, aki egyébként a felcsúti focikomplexumnál (vagy komplexusnál?) igazgatta a kommunikáció dolgait.

Természetesen az újságírók érdekeiről lenne szó. (Reméljük, a védelmüket egyelőre nem ambicionálja a mindenféle védelemben oly tevékeny kormányzat.) Annyiban érdekelt vagyok az ügyben, hogy a kilencvenes évek végétől – sok kollégával együtt – a Magyar Újságírók Országos Szövetségénél (MÚOSZ) ezügyben fáradoztunk. Az Érdekvédelmi Bizottság tagjait a szövetség választotta, nekem az adminisztráció kézben tartása volt a feladatom, szerény díjazás fejében, a kollégák azonban társadalmi munkában dolgoztak, egyéb munkájuk mellett.

Muszáj néhány szót szólni az akkori körülményekről. Zajlott az írott sajtó kiadóinak eladása, megjelentek a kereskedelmi tévék, rádiók (internet még nem volt).

A szakma sohasem volt egységes: a tévések, rádiósok kissé lesajnálták a lapoknál dolgozókat, hiszen egy kétperces képernyős jelenlét ismertséget hozott, míg egy újságban megjelenő nevét sem nagyon jegyezték meg. Az újságot írók lenézték a szereplőket – nem is tudnak fogalmazni, csak felmondják, amit más leír. Az operatőrök a fotósokat, és viszont. Mégiscsak hitelesebb egy mozgókép, mint egy merev fotó versus könnyű egy népes csapattal a hátuk mögött villogni. Az országos médiánál dolgozók a helyi, vidéki orgánumoknál dolgozókat. Hiába no, ez egy individuális szakma.

Ezt a sokféle csapatot akarta összetartania MÚOSZ. (Eredetileg minden újságíró tagja volt a MÚOSZ-nak de nem azért, mert kötelező lett volna. Ellenkezőleg. Például azért, mert 1990-ig a szövetség működtette Magyarország egyetlen, elfogadott végzettséget adó újságíró iskoláját, a Bálint György Akadémiát. Egyetemeken nem volt újságíró képzés.) A MÚOSZ egyébként a mai napig társadalmi egyesület, ami meghatározza egyben azt is, milyen eszközöket vehet igénybe az érdekvédelemben. Bár évtizedekig fel-felmerült a közgyűléseken, hogy legyen szakszervezet, vagy kamara, de a közgyűlések többsége mindig elvetette a javaslatot.

Még egy „apróság”. 1989-ben a közgyűlés úgy döntött: a függetlensége érdekében egyetlen kormánytól sem kér a továbbiakban állami támogatást. Ez a mai napig így van. Elsősorban a tagdíjakból gazdálkodik, amit változó mértékben egészítettek ki a saját tulajdonban lévő ingatlanok bérbeadása, az oktatás fizetőssé tétele, az első években meg szponzorok támogatása. A kiadóvállalatok ebben nem jeleskedtek: mindössze a Word Press fotó pályázati díjait állták, és az 1990-ig a MÚOSZ Sportújságírók Szakosztályának az Év sportolója pályázatát. (Szőllősi Magyar Sportújságírók Egyesülete ugyanis a MÚOSZ-ból önállósult, és hosszú évekig a szakosztály volt elnöke, Novotny Zoltán vezette.) De nagyobb cégek azért akadtak: presztízs értékű volt, ha sajtótájékoztatójukat a MÚOSZ székházában tarthatták.

Az 1989-ben még 20-40 fős apparátus, ami szervezte a vitákat, tájékoztatókat, fenntartotta a székházat, az üdülőket, orvosi rendelőt, könyvtárat, 2000-re 10-12 főre apadt, közöttük is kevés főállásúval.

Az érdekvédelmi munka – ahogy az etikai is – elsősorban a tagok társadalmi munkáján alapult.

Teljesen világos volt: a szövetség nem tud állást adni a tömegesen elbocsátott újságíróknak, csak a foglalkoztatás-elbocsátás körülményeit kérheti számon. Arra meg társadalmi egyesületként végképp nem volt joga, hogy egy-egy lap, műsor megszüntetését megakadályozza. Sokan megsértődtek ezért – pedig normális sajtóviszonyok esetén ez lenne a természetes. Kirívó eseteknél ugyan hallatta a hangját – de az állásfoglalások – ha egyáltalán megjelentek, visszhang nélkül haltak el. Az állásban maradt kollégák sem szólaltak meg.

Amikor – talán még 1990-ben – szinte egyidőben megszűnt több száz üzemi és intézményi lap, és utcára került kb. félezer újságíró, az egyik országos ülésen az egyik rádiós kolléga így szólt (a szolidaritás nagyobb dicsőségére): épp ideje volt, micsoda alakok dolgoztak ott. Mintha a rádiónál csupa Ady-tollú Grál lovag töltötte volna meg a műsoridőt. Amikor pár év múlva ő került lapátra, és felháborodva követelte, hogy védje meg a MÚOSZ – nyeltem egyet, és becsszó, nem voltam kárörvendő.

Érdekes tapasztalat volt, hogy míg a sajtóba akkoriban benyomuló magyar vállalkozók kizárólag szárazpecsétes ügyvédi levélre voltak hajlandók válaszolni (a MÚOSZ-nak volt saját ügyvédje, aki ingyen adott munkaügyi, meg sajtójogi tanácsokat is a tagoknak), addig a külföldiek – pl. a Ringier vagy a Sanoma – azonnal tárgyaltak, és végül sikerült valamiféle kompromisszumot kiharcolni. (Mindkét, a svájci és a finn cég is kivonult már. Belátták, hogy nem lehetnek versenytársai olyan „nemzeti” kvalitásoknak, mint egy gázszerelő vagy egy parókakészítő, akik ma uralják az írott sajtó 95%-át, a rádiók tévék kétharmadát.)

Pontosan a MÚOSZ jogosítványainak bővítése érdekében vizsgáltuk meg, mit jelentene a kamarai lét. Először is: a kamara alapításáról a törvényhozás dönt (tehát nem a tagok), és az határozza meg a működési feltételeket is, abba a kamarai tagságnak, de még a vezetőségének sincs beleszólása. Abszolút kiszolgáltatott tehát a mindenkori parlamenti többségnek. Az ún. hivatásrendi kamarák – orvosok, építészek, ügyvédek stb. – felelősséget, adott esetben anyagi felelősséget vállalnak a tagjaikért, ehhez anyagi fedezet, és szakértői gárda is kell.

Egy olyan szabad pálya esetében, mint az újságírás, ez kivitelezhetetlen.

Meghatározhatja-e egyetlen szervezet, hogy ki lehet újságíró?

Ennél is fontosabb: vajon meghatározhatja-e egyetlen szervezet, hogy ki lehet újságíró, ki szólhat a nyilvánossághoz? Persze a kamarai tagságot irányító parlamenti többség intenciói szerint.

És még nem is ez a legnagyobb baj ezzel a törvény-barkácsolással. A hivatásos újságírónak ugyanis vannak többletjogai: állami és helyi vezetők ugyanis kötelesek tájékoztatni, kérdéseire válaszolni. (Ez a sajtószabadság lényege.) A mai kormánypotentátok ugyan látványosan leszarják ezt a kötelezettségüket – megmutatva azt is ezzel, mennyire tartják az ő „kedves népüket”, de legalább a kötelező tájékoztatás megtagadásának ténye nyilvánosságra kerül, ami azért felvet némi gyanút a közönségben. Ha viszont a többség kinevezheti a hivatásos újságírót, nem kell többé elszaladni, szégyenszemre függöny mögé bújni, meg marhaságokat beszélni nőügyekről, meg disznóvágásról. Hosszan, szabatosan lehet válaszolni az olyan bátor kérdésekre, minthogy: hogyan tetszik tudni az Ön, bocs Maga zsenialitásával még a nép megmentésére is időt szakítani?

Rátesi Margit