Banánköztársaság
Karácsonyfóbiásoknak: mennybőlazangyalát, avagy valami nagyon nem stimmel veled
Valami nagyon nem stimmel veled, hiszen milyen az már, hogy minél jobban közeleg a szeretet ünnepe, te annál jobban utálod az egészet, és ez az érzés megrémít, amitől persze összeszorongod magad, ám ez a szorongás csak tovább ront a helyzeten, ami nem új a számodra…
mert tavaly, meg tavalyelőtt is ugyanez volt…
de már nem emlékszel, hogyan sikerült túlélned, ezért most itt állsz magányosan és kiszolgáltatottan, kapaszkodó nélkül és fogalmad sincs, mit tegyél, és csak egyetlen dologra vágysz, de arra nagyon, hogy
végre vége legyen ennek az egész hajcihőnek,
ám addig is teszed, amit ilyenkor tenned kell: mosolyt passzírozol az arcodra, de közben
émelyegsz a mézeskalácsillatú jóságtól, és dühroham kerülget, amikor meghallod a karácsonyi jelszavakat, mert nem akarsz jó lenni, nem akarsz adni, és nem akarsz törődni, csak azt akarod, hogy láthatatlanná válj,
legalább addig, amíg el nem jönnek a nagy zabálás mámorító percei, amikor végre mindenki befogja a száját, mert hogy magyar ember evés közben nem beszél, és már az ötödik mákosbejglit tuszkolod magadba,
és tudod, hogy elkerülhetetlenül és vészesen közeleg a nagy beszélgetés,
a beszámoltatás, az elszámoltatás, amire majdnem egy éve készülsz, és fogalmazod magadban, de most, hogy saját lassúsági rekordodat megdöntve nyeled a tányérodon árválkodó utolsó falatot, jeges rémület kerít hatalmába, mert nyilvánvaló, hogy nincs menekvés, ám ekkor rádöbbensz, hogy ez a valami, amit érzel, nem új, nem holmi ünnepi hiszti, nem is a népbetegséggé avanzsálódott karácsonyfóbia, hanem valami olyan izé vagy akármi, ami régóta, és egyre inkább elárasztja a lelkedet,
és most itt állsz az idén a szokásosnál is giccsesebbre sikeredett fa előtt, és üdvözült mosollyal az arcodon énekled a családi kórussal a mennybőlazangyalt és közben azon töprengsz, hogy mi az a valami, ami évek óta bilincsként tartja fogva a gondolataidat,
és akárcsak a mennybőlazangyal, váratlanul rád tör a megvilágosodás, és rájössz, hogy
voltaképpen és lényegét tekintve nem akarsz valahogy érezni, nem akarsz sehogy sem érezni, nem csak ebben a pár napban nem akarsz ünnepi hangulatba jönni, hanem úgy általában, és egyáltalán, nagyon nem akarsz vagy nem tudsz beállni semmilyen sorba,
és ha van valami, amire teljességgel képtelen vagy, az éppen az a boldogság, amit mostanában ellenszegülés nélkül elvárnak tőled, mástól és mindenkitől, ám erre te még akkor is képtelen vagy, ha emiatt szégyenteljesen lehajtott fejjel kell járnod, és
be kell látnod, hogy ha nem hozod a nemzeti minimumot, és nem vagy kellőképpen boldog, bizony megkockáztatod a megbélyegzést, azt, hogy nem vagy jó, nem vagy magyar és nem vagy ember, de téged már nem érdekel ez sem, és csak egyet akarsz, de azt nagyon, hogy mindenki hagyjon békén, úgy, ahogy vagy, boldogtalanul, hálátlanul, mert ez az egyetlen, amire per pillanat képes vagy.
És ahogy ez a viszonylag egyszerű felismerés beléd villan,
egycsapásra megváltozik minden, de ezt a többiek nem veszik észre, és ez a te szerencséd, mert ha tudnák a körülötted állók, hogy
te már nem mosolyogsz, hanem vigyorogsz az egész műanyag ünnepen, nem leszel átlagosan jó, ám nekik fogalmuk sincs minderről, és abban a megnyugtató hitben ringatóznak, hogy akárcsak ők, boldog vagy te is, pont úgy, ahogy az ilyenkor illendő, ám te már tudod, hogy ez nem így van, mivel valójában boldogtalan vagy és undok, és hálátlan, és irigy, de már az egész nem érdekel, mert végre rájöttél, hogy mi az a valami, amit olyan nagyon régóta érzel, és paradox módon éppen ez a tudás az, ami végre jó érzéssel tölt el.
És most már minden stimmel veled. Mikor, ha most nem? Elvégre, mégiscsak karácsony van, vagy mi…
<<< Olvassa cikkeinket a Facebookon és a Google hírei között is! >>>
(A cikk írója, Szigeti Ildikó pszichológus közíró.)
