„..gyertyácskákkal ékesítém” – karácsonyi és újévi szokások a 19. századi Magyarországon

Mikor és hogyan távolodott el a karácsony eredeti vallásos tartalmától? Mióta számít családi ünnepnek idehaza? Hogyan terjedt el a „Krisztusfa” állításának szokása? Melyek voltak a leggyakoribb ajándékok? Fónagy Zoltán és Katona Csaba történészek ünnepi összeállítása.

Az első karácsonyfát az 1820-as évek végén állították Pest-Budán – legalábbis Podmaniczky Frigyes báró emlékiratai szerint az ő drezdai születésű, evangélikus vallású anyja hozta magával a szokást. Valójában persze kideríthetetlen az elsőség: ami biztosan tudható, hogy a protestáns északi német vidékek karácsonyi szokásait a 19. század elején kezdték el utánozni Bécs legfelső köreiben.

A téli ünnepek szokásai eleinte össze is mosódhattak: az 1820-ban festett akvarellen (kiemelt kép) a bécsi német kereskedő otthonában a karácsonyfa mellett a Mikulás képében az anya oszt ajándékokat a krampusznak öltözött apa segítségével.

1814-ben Arnstein bankár nagy szalont tartó berlini felesége, 1816-ban pedig a nassaui hercegi családból származó Henriett, a hadvezér Károly főherceg hitvese állított kivilágított karácsonyfát. (Mindkét asszony evangélikus családja hagyományait hozta magával.) Az utóbbi családi ünnepen részt vett a családfő bátyja, Ferenc császár is, akit annyira megfogott a hangulat, hogy a következő évtől a Hofburgban is állíttatott fát. A mélyen vallásos uralkodó példája „legalizálta” a protestáns eredetű karácsonyfa-állítást a katolikus Bécsben.

A szokás magyarországi elterjedésének érzékletes példáját őrizte meg egy 1842. december 24-én kelt naplórészlet. [1] Ennek szerzője Szekrényessy Józsefné Slachta Etelka (1821–1876), akinek naplóit gyakorta emlegetik „az első magyar női erotikus napló”-ként. Ám a karácsonyi bejegyzés természetesen egészen mást állít a középpontba. Azt persze, hogy a Magyarországon még épp csak elterjedő szokásra, a karácsonyfa állítására nézve mennyire egyedi vagy általános a leírás, nem tudni. Feltűnő lehet azonban, hogy a karácsonyfák (hiszen kettőről is szó esik) személyes ajándékok, s egyúttal meglepetések: az egyik a naplóíró unokatestvéréé, a menyasszonyi sorban levő báró Baumgarten Máriáé (akinek dédunokája aztán Mályusz Elemér történész felesége lett), a másik pedig a férjé, Szekrényessy Józsefé.

Karácsonyi képeslap (1902) – Fotó: pinterest

„Dolga távoztával nekiestem a két karácsonyfának és azokat bonbon és gyertyácskákkal ékesítém, Józsiméra két narancsot is kötvén. Közben gróf Niczkyné is jött, de lehetlen vala őt elfogadnom, mert különben nem készültem volna el. A vásznat is hozattam és egy szép darabot 21 pengőforintért kiszemeltem. Marinak szánt holmikat mind rendbeszedvén és kartonba rakván, alighogy készen valék, jött Józsim. Hogy semmi sejtése legyen afelől, hogy ő is Krisztusfát kap, persze azt mondám, hogy Mari számára többeket a kis falnyílásból kikeresvén annyira kimelegedtem, hogy éppen átöltözni valék kénytelen, midőn Niczkyné is itt volt. […] Midőn beléptünk, az asztal közepén felállított fa narancs és cukrokkal ékítve, már teljes fénnyel ragyoga, kis gyertyácskáitól körözve: a két Zuber, kis Bémer papnevelőjével és örömömre Kammerer Pipszi valának itt. Később Kelle is jött. Csakhamar az asztal körül uzsonnához ültünk. Még torta is vala, de semmit sem ettem.

Nemsokára az inas megsúgá nékem, hogy cselédeink itt vannak kisuhantam s velük át a leányok szobájába. Itt az asztalra minden kirakék. 1 Vég vászon lepedőkre. 2. Valis hat corsette-ra. 3. Hímzett kék thibet főkötőcske. 4 . Három hímzett batisztzsebkendő. 5. Ama szép főkötő cerice francia szalag s virágokkal, egy félékű vörös s zöld bársony szalagocskákkal, egy neglizsé rózsaszínnel, s ezenkívül két, ugyan régibb divatú anyámtól, de igen szép blonde csipkékkel. 6. Kis packfond tintatartó mint katonatáska. […] Vacsora után a leány bevivé a fát az ajtó elébe, s ezt aztán becsukván, távozott. Hallván ezt, Józsimat kérém, feküdne le, úgyis kissé bágyadt és álmos, s emellett késő is lévén még.

Egyedül hagyám menni, s midőn az ajtót kinyitá, majd visszapattant. Befuték. „Ugyan, mi ez?” „Mivel mondád, hogy még soha kaptál Krisztusfát, s mivel jó gyerek vagy: íme jutalmul egy.” Kíváncsian nézdelé a fát: „S mi ez?” „Aranyozott diók. S tán a cukorterkecseket sem ösmered?” – kérdém nevetve. Most az asztalon levő tárgyakat nézé: „S mi ez?” „Finom hat vászonzsebkendők, hogyha náthája van, ne rontsa szép kis orrát! Itt egy pár hímzett papucs, melyek helyett a cím végett jobban szerettem volna cipőket készíteni, de hisz te csak azt viseled! Itt meg hat pár harisnya reggel hozzá, hogy meg ne hűtse magát!” „Majd bizony! Én még harisnyát húzgálok!” „Ó, maga lusta! itt meg csizmakapca, eddig hát pár, többet nem késztheték el, de a többi öt párt is nemsokára kapod.” Nevetett s félig álmosan tréfált ki, midőn az inasnak csengetett, félvén, hogy a gyertyák meggyújtják a fát.

A karácsonyfa-állítás terjedésének kedvező társadalmi hátteret biztosított a biedermeier korszak, amelyet a családiasság és az otthonosság kultusza, a magánszférába való visszahúzódás és bezárkózás jellemzett. Hangsúlyváltás következett be a karácsony ünneplésében, legalábbis a városi felső és középrétegek körében: az ünnep legfontosabb helyszínévé a templom helyett az otthon vált, fő tartalmává pedig a családi együttlét. A század közepére a császárvárosban a középosztály gyerekes családaiban a karácsonyfa az ünnep nélkülözhetetlen kellékévé vált. Ugyanekkor vált az ünnep zenei jelképévé a Csendes éj, szentséges éj kezdetű dal, amely 1818 karácsonyán csendült fel először a Salzburg közelében fekvő kisváros, Oberndorf templomában, s amelynek zenéjét a helyi tanító, versét pedig a segédlelkész írta.

A főleg németek lakta magyarországi városokban általában hamar követőkre találtak a császárváros szokásai, így a reformkorban a tehetősebb polgárcsaládok már sokfelé díszítettek fát. Szélesebb körben azonban csak a század második felében terjedt el a szokás, legalábbis azokon a vidékeken, ahol könnyen hozzá lehetett jutni a tűlevelűekhez.

Az Alföldön a sűrű vasúti hálózat kiépüléséig, a 19. század utolsó negyedéig nemigen állíthattak karácsonyfát.

Az üzletiesedő ünnep

A középosztályi családokban nem hiányozhatott a fa alól a könyv: a kiadók ilyenkor többoldalas újsághirdetésekben kínálták a postán megrendelhető mesekönyveket, az ifjúsági regényeket és ismeretterjesztő munkákat, a felnőtteknek pedig a klasszikusok díszkiadásait. Iparszerűvé vált a karácsonyi kellékek előállítása: a házilag készült díszekkel szemben (amelyekkel az ünnep előtt napokig elbabráltak a felnőttek) hódítottak a csillogó gyári ezüst- és aranyhálók, tarka üvegcsillagok és repülő angyalok, amelyekkel egy óra alatt feldíszíthették a fát. Az ünnep vallási és érzelmi, a családi összetartozást erősítő tartalma mellett mind nagyobb jelentőséget kapott egy korábban is létezett, ám mellékesnek számító szál: a gyermekek megörvendeztetése apró ajándékokkal.

Megjelent a karácsonyi vásár

Az ajándékozást nevelési eszköznek tekintették, a „jó viselkedést” (értsd: engedelmesség, tisztelettudás, kötelességteljesítés) jutalmazták vele – legalábbis elvileg. A század elején szokásos apróságok – édesség, gyümölcs – helyébe a század végéhez közeledve egyre inkább a születő játékipar termékei léptek. A keresztény hagyományban gyökerező szokás terjedése, sőt állandó bővülése természetesen a kereskedők messzemenő helyeslésével találkozott.

Karácsonyi vásár Budapesten

„A Vámház mellett Budapesten a villamos fény az év semmi időszakában így nem ragyog a boltok előtt, a roppant üvegtáblák mögött, bent a boltban. A közönség hullámzik a körutakon, a belvárosban. Kirakatokat csak este lehet nézni. A nappal bizonytalan a téli szürkeségben, a tükröződő és szivárványos üvegtáblákkal. Az üzletek belseje sötétnek tetszik kívülről nézve. De este megvilágosodik és felragyog minden. A fővárosnak érdekes karácsonyi jelenségeit látni az idén azokon a tereken, a hol eddig a vásárokat tartották. Ezek csöndessé és elhagyottá váltak, mióta a vásárcsarnokokba vonult be innen a nyüzsgés és tarkaság. Kopár, kietlen helyek lettek, s iine egyszerre csak zöld ligetté változtak egy-két nap alatt. A karácsonyfák lepik el azokat, ingerlőén mutatván, hogy itt csakugyan zöld berkeknek van helye, még pedig nyáron.”
(Vasárnapi Ujság, 1897. – Forrás: dka.oszk.hu)

Megjelent a karácsonyi vásár, amelyen mivel az ajándékozás eleinte csaknem teljesen a gyerekekre korlátozódott, főleg játékokat és édességet kínáltak. A kevésbé tehetős családok összekötötték az ajándékozás örömét a gyakorlati szükségletek kielégítésével, így a gyerekruházat is bekerült a kínálatba. Ahogy a kereskedelem a század vége felé a városokban egyre inkább áthelyeződött a szabadtéri, időleges piacokról és vásárokról az állandó üzletekbe, úgy nyert új értelmet a karácsonyi vásár fogalma is: immár a szaküzletek ajándékkínálatát értették alatta.

A századforduló az ünneppel foglalkozó újságcikkeiben a korábban általános érzelgősséget egyre gyakrabban átszínezte az irónia, hangot kapott az ünnep kiüresedése, illetve anyagiasodása miatti sajnálkozás is. Ekkoriban ugyanis már nemcsak a gyerekek számítottak édességre, gyümölcsre, apróságokra (christkindlire, angyalfiára), hanem a felnőtt családtagok, a szegényebb hozzátartozók és a személyzet is várta a „járandóságát”. Az elüzletiesedés következtében a karácsony szoros kapcsolatba került a gazdasági konjunktúraviszonyokkal is. Karácsony táján erősebben érvényesült a polgárt jótékonykodásra kötelező társadalmi norma is, még ha nem állt is mögötte mindig valódi szociális érzékenység vagy önzetlen keresztény irgalmasság.

Karácsony (1906) – Fotó: Fortepan / GGAABBOO

Az újévköszöntés rituáléja

A 19. század folyamán a városokban az újesztendő ünneplésének is sokrétű szertartásrendje alakult ki. Nem veszítette el ugyan az ünnep azt a hagyományos szerepét sem, hogy alkalmat adjon a családi-rokoni kapcsolatok ápolására, de a modern nagyvárosban az üzleti, hivatali, politikai nexusok erősítése került a középpontba. Az újévi rituálé egyik legjellemzőbb elemévé az alá-fölé rendeltségi viszonyban állók tisztelgései váltak. A tisztelgő látogatások skálája a miniszterelnököt és a házelnököt felköszöntő képviselők küldöttségeitől a főnökeiket meglátogató hivatalnokokon keresztül a számtalan egyesületi elnök előtti „udvarlásig” terjedt. (Ennek a szokásnak a nagyobb városokban a középkorba nyúló gyökerei is voltak.)

Még szélesebb kört érintettek a patrónus-kliens típusú látogatások. Ezen a napon a közép- és felső osztályhoz tartozókat felkeresték mindazok, akik rendszeresen vagy alkalmilag személyes jellegű szolgálatokat teljesítettek körülöttük (borbélylegény, hordár, levél- és újsághordó, pincér, házmester stb.), s akiknek ilyenkor borravalóval illett viszonozni a jókívánságokat. Az ünnep fontos kellékévé vált az újévi üdvözlőkártya.

Magyarországon a német nyelvterületről terjedt el a szokás: a 19. század elején, újév környékén Pest-Budán már tömegével árulták az ilyen lapokat. Ezek eleinte leginkább a kisded Jézust ábrázolták, többnyire az új pályáját kezdő évet jelképező, felröppenő galambbal.

Újévi képeslap 1908-ból – Forrás: gyulaanno.hu

Később már csak közvetetten tartalmaztak bibliai vagy mitológiai utalásokat, ugyanakkor rendes tartozékukká váltak a – többnyire helyi rímfaragók által összeszerkesztett – üdvözlő versek, esetleg szállóigévé vált mottószerű idézetek. A 19. század vége felé már igen elterjedt, hogy a felső- és középosztálybeliek névjegyüket küldték el újévi üdvözletként.

[1] A napló eredetijét a Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Megyei Soproni Levéltára őrzi. A szöveg és a képek megjelenési helye: „… kacérkodni fogok vele.” Slachta Etelka soproni úrilány naplója, 1838–1843. A naplót közreadja, a bevezetőt és a lábjegyzeteket írta és a mutatókat készítette: Katona Csaba. I–IV. kötet. I. Győr, 2004–2007. Az idézett rész: IV. kötet. 98–101.