Banánköztársaság
Karácsonyi gondolatok nácizmusról és kommunizmusról
„Mert ha nincs emberarcú náci, akkor nincs emberarcú kommunista se” – ezt a rosszindulatú, alávaló hazugságot (netán ostobaságot) a NER hű és vad harcosa, Demeter Szilárd írta, Radnóti Sándornak szánt „válaszában”.
Feledékenység netán ostobaság?
„Ha Radnóti professzor úrék tudnak nácizni, akkor tudjanak kommunistázni is” – ez volt Demeter előző mondata. Nem tudhatom, bár sejteni vélem, kikre is gondolt, amikor „Radnóti professzor úrékról” írt, de megemlítem: ők tudtak akár kommunistázni is, mégpedig olyan időkben, amikor annak nem akármilyen kockázata volt. Demeter hasonló magatartásáról nincsenek ismereteink, s ez érthető, hiszen 1976-ban született. De ettől még utána nézhetett volna bizonyos dolgoknak – s ha megtette, nem szép tőle, hogy a feledékenyt, netán az ostobát adja. Vagy inkább a meggyőződéses szélsőjobboldalit…
Mindig elképedek, ha megpróbálom számba venni: hány egyértelműen „régi vágású” szélsőjobboldaliként gondolkodó harcosa van a NER-nek, mégpedig a Legelső Vezető által igencsak fontos posztokra állítva. Demeter Szilárd az elképesztő Fidesz-hátországból is kitűnik vad szélsőségességével.
Ám nézzük meg a kiemelt mondatot
Azt hiszem, nagyon nehezen találhatnánk „emberarcú nácikat”: a nácizmusnak nincsenek a náci eszmék igazában meggyőződött, az „igaz nácizmusért” akár életüket áldozó hősei. Olyanok, akik a „náci igazság” nevében fölléptek volna a náci hatalom bűnei ellen…
Nyilván vannak, illetve voltak megtévesztett, időleges hívei, mint ahogy tény: milliók váltak tömegpszichózis, tömeghisztéria által vezérelt bűnösökké, bűnös áldozatokká.
A náci eszmék elaljasítják az embert.
Más a helyzet, legalábbis részben, de alapvető részben a kommunizmussal („kommunizmussal”), ahogy például a kereszténységgel is
Egyikben, másikban is lehetett hinni, lehetett értük emberként küzdeni, harcolni is, lehetett eszméik igazságában híve akár az eszmékre hivatkozó vagy azokkal üzérkedő, nevükben önkényeskedő hatalommal szembefordulni. Mint ahogy egyikből is, másikból is kinőhetett, s akár ma is kinőhet diktatúra is.
A magát kommunistának nevező hatalom olyan szörnyuralmat hozott létre, amely lényeges szempontokból mutat közösséget a nácizmussal. Gyakran gondolom, hogy a kommunista eszmék végső fokon szükségképpen vezetnek szörnyuralomhoz – legalábbis eddig még „emberarcú kommunizmusról” nem tudok, „szocializmusról” sem: nem engedték a „kommunisták”, hogy Nagy Imréék, Dubcekék megpróbálják. Még Berlingueréknek, az eurokommunistáknak sem sikerülhetett.
Ám a „kommunizmus”, a „létező szocializmus” minden aljasságával, gaztettével szembeállítható valami: az elvadult uralommal szembeforduló, az önkényből kiábrándult, magukat igaz kommunistának/szocialistának tudó, valló emberek példája.
A helyzet tehát az, hogy a „létező” ellen nem csupán polgári humanisták, jobb- és baloldaliak küzdöttek: az önkénnyel nem kevés kommunista fordult szembe, s ez sokuknak életébe került.
Felsorolás nélkül
Nevezhetjük őket „emberarcú kommunistának” is. Sokkal többen voltak annál, hogy ne hagynék ki kihagyhatatlanokat, ha névsort akarnék összeállítani.
Egy emberarcú embert, egy emberarcú kommunistát azért megnevezek a legkiválóbbak közül: Angyal István. Talán megbocsátaná nekem, hogy nevét megemlítem olyan anyagban, amely Demeter Szilárdra is hivatkozik…
A nácizmusnak és a kommunizmusnak is a régmúltban keresendők a gyökerei. S bár az ember bizony nagyon különböző eszmei alapokon képes hasonló bűnöket elkövetni, ama eszmei alapok különbözősége, össze nem egyeztethető volta mégis világos marad. Bár Sztálin az emberiség legnagyobb gonosztevői közül való, Churchillnek mégis igaza volt, amikor Hitler ellen még Sztálinnal is szövetkezett…
Nem új, amit mondok, nem is szánom annak. Csak olyannak, amit újra meg újra el kell mondani.
*
DE akkor is!
Meglehet, az ember sárkányfog-vetemény, és nincsen remény. Mégis: meg kell különböztetnünk azokat, akik a butaság dühét növesztik, azoktól, akik legalább megkérdezik:
Mi dús a föld, s emberkezek még
Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
(Vörösmarty Mihály: Az emberek)
Talán tényleg nincsen remény. De akkor is!
Szerző
