Závada Pál Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, szerkesztő, szociológus. Első, feltűnést keltő munkája 1986-ban a Kulákprés című szociográfia volt. Az igazi nagy sikert a Jadviga párnája című regénnyel érte el, melyet 1997-ben adott ki a Magvető Kiadó. Legújabb kötete az idei ünnepi könyvhétre jelent meg Hajó a ködben címmel. A kötetben hőseinek figyelme révén tudósít, megszólaltatja őket a túlélésért folytatott küzdelmeikben, s előtűnnek a megalkuvás, a csalás és az árulás vagy a helytállás példái.


Az íróval a 24.hu készített interjút, ebből szemlézzük azokat a gondolatait, amelyekben a hazai közélet állapotáról mond véleményt.

Iszonyú gyenge a szolidaritás….

A Fidesz kormány kultúrpolitikájával kapcsolatban elmondta, nem képvisel senkit, legföljebb a lesújtó magánvéleményét, amely szószaporítás nélkül, eleve is sejthető – például hogyan képzelik, hogy az ilyen pénzekkel megszédíthető klienseik majd hűségalapon újraírhatják az irodalmi kánont. De nem vitatkozna velük – azért sem–, mert nem jó vitatkozó:

“Szerintem legyenek egyéni stratégiák, és baromira kellenek a közösségiek is. És legyenek új politikai aktorok is. Iszonyú gyenge a szolidaritás is. Én például izgalmas problémának tartom, hogy milyen kérdésekben hiányoljuk joggal a szolidaritást, az egységes fellépést, és mik azok a kérdések, amelyekben hagynunk kellene egymást békén, ki-ki döntsön a saját ízlése szerint. Abból ugyanis nem sül ki semmi jó, ha egymásra akarjuk oktrojálni a mindennapi viselkedéseinket és a miheztartási elveinket, mert persze minden helyzet más és más. A rendszer pont arra játszik, hogy ne legyenek komoly szövetségkötéseink.”

“… a szégyen járt át…”

Az MTA bedarálása kapcsán kitért arra, ki lehet mondani óriási hiba és elszalasztott lehetőség, hogy nem jött össze az egységes tudományos testületeknek, illetve a teljes szellemi életnek az általános tiltakozása, hogy nem álltak ki az egyetemek egységesen, és a konzervatív tudományos elit egy része asszisztált ehhez az erőszakos átszervezéshez:

” …. engem közben folyton az a szégyen jár át, hogy egyáltalán odafigyelek-e, fejben tartom-e a soron következő disznóságokat. Hogy havonta, hetente, naponta történik valami égbekiáltó, és elfelejtjük a részleteket. Pedig én egy elég érdeklődő újságolvasó vagyok. Tehát a szolidaritás hiányának ez is egyik oka, hogy nem is emlékszünk rá, mikor ki hagyta elmenni ezt vagy azt a hajót. “

Hangsúlyozta, hogy abban a párhuzamos struktúrában, amit a Fidesz az irodalmi életben létrehozott, és irdatlan összegekkel próbálnak kiépíteni egy udvari művészetet neki semmi keresnivalója nincs:

“Én magánkézben lévő kiadókkal vagyok kapcsolatban, akik kiadják a könyveinket, vagy nem adják ki, attól függően, hogy megtérül-e nekik. Persze nincsenek könnyű helyzetben, mert ki kell gazdálkodniuk a kisebb példányszámú könyvekre is a pénzt, és ez nehéz. Írószervezeteink pedig legföljebb annyiban presszionálhatnák a kulturális kormányzatot, hogy a könyvtárak és művelődési házak kortárs-könyvbeszerzési forrásokhoz jussanak, és a szerzőkkel való találkozások lehetőségeit bővítsék.”

“A liberális elitnek nincsen hatalma…”

Igen markáns álláspontot fogalmazott meg a Petőfi Irodalmi Múzeum Fideszhez bekötött új vezetőjéről. Elmondta, most mit kezdjen ő azzal, aki a hatalom védte bensőségből azért lesz kirekesztő, mert sértőnek tekint valami közönyt, amely övezi, vagy úgy érzi, hogy mások nem ismerik őt el eléggé, vagy nem szeretik:

“A liberális elitnek nincsen hatalma, nincsenek se saját terei, se lapjai, se más médiái, pénzei, ösztöndíjai. Nincs kitömve kormányközeli mandarinok pénzeszsákjaival. Maximum egy-két biztosító és könyvkereskedelmi cég oszt irodalmi díjakat… Itt egyébként két dolog keveredik. Az első a tehetségé. Egy szerzőnek el kell tudnia viselni, ha nem elegen olvassák, nem eléggé szeretik, nem adják ki, nem játsszák a darabjait. Tudom, miről beszélek, ez mindenkinek fáj, de a szakmával jár. Itt semmi keresnivalója nincs a politikailag egyenlő elbánásnak.”

Tenni kell….

Megfogalmazta, ő minimum meg van sértődve, ha úgy tetszik. És úgy érzi, hogy kell tennie egy ilyen hárító gesztust. Amúgy sincs rá befolyása ami történik, mit mondhatna:

” De hát én ővele kapcsolatban se tudom elfelejteni, hogy ugyanaz a hibbantan filozofáló, ásatag kultúrpolitika tette oda őt vezetőnek, mint amelyik munkaképtelenné zülleszti éppen a teljes kulturális és tudományos intézményrendszert, kivégezte az ’56-os intézetet vagy megszüntette a Természettudományi Múzeumot, és rémes körülmények között kitelepíti a Széchényi Könyvtárat. Amelynek a PIM-főigazgató időközben, elég követhetetlenül, valami felügyelő intendánsa lett. Vagyis bárki bármit képzelt, akart, tervezett, egy tollvonással meg lehetett szüntetni, hiszen önkényuralomban állunk.”

A felejtés okait nem lehet leegyszerűsíteni

Kicsit szkeptikusan mondta, nem csak őket fogják elfelejteni, azokat is, akik hervadhatatlan érdemeket szereztek. De nem érdekli a neve fönnmaradása, ezer életmű süllyedt el a feledésben. Ennél sokkal nagyobb bajok is történnek. A felejtés nem politikafüggő:

“Újabb és újabb névsorok akár provokatív politikai céllal is bármikor írhatók. És – mint esetünkben – előfordulhat, hogy a leguszítóbban provokatív név éppen az új névsorpucolóé. Aki – szégyen és gyalázat – Esterházy Péter nevét holtában is megpróbálhatja bepiszkolni, aljassága nem fog sikerrel járni. Viszont akik most jól járnak ösztöndíjakkal vagy állami díjakkal, ezeknek az újabb kánonoknak a szereplőire sem lehet majd föltétlenül azt mondani, hogy a műveik értéktelenek. Lesznek köztük fennmaradásra méltóak is. Teljesen függetlenül attól, hogy a szerző milyen alkukat kötött és miért. De teljes kánont hatalmi szóval kicserélni, nevetséges kísérlet.”

Valamit tenni kell…

Figyelemre méltó, amikor arról beszélt, valamit muszáj csinálni. Nem elég dohogni a hírek fölött, amelyeket mindnyájan elolvastunk a Facebookon. Többet kell tudni a bennünket körülvevő világról:

“Tele vagyok szégyennel és lelkifurdalással, hogy nem figyelek eléggé oda, nem is értem, és persze nem csinálom alaposan én sem. A múltkor a falumban megüti fülemet egy dohogás:

„De hát mindig a Simonkára kell szavazni, nem? Különben, ha lecsukják, nem lesz ingyenebéd se.”

Ez a Simonka, legalábbis azt mondják, a Dél-Alföld legnagyobb maffiózója, a fél megye az övé. Féllábbal ugyan a börtönben van (kérdés, hogy bekerül-e valaha), mégis mindent ő oszt a falvakban, a közmunkások ingyenebédjét is – illetve az is elég, ha csak így hiszi a nép, máris az ő jobbágya minden kiszolgáltatott.”

Sokszor mondják, hogy olyan ez a mai világ, mint Móricz Rokonokja

Holott most már elég alaposan más. Azt a jóravaló városházi új seprőt, Kopjást a protekcióért a húsát rágó rokonai teszik tönkre. Kéz kezet mos, de számára oly elviselhetetlenül, hogy végül öngyilkos lesz – konkrétan azért, mert a háta mögött visszaéltek a közbeszerzési tisztességgel(!), amelyikért ő volna a felelős:

“Hát nem tudom, melyikünk hallott az utóbbi időben hasonló erkölcsi összeroppanásról – én inkább a legdurvább maffiamódszerekről. Itt most már a politikai-tulajdonosi keresztapák ítélkezése folyik, az európai normákkal való szembehelyezkedés megy EU-pénzek zsebre vágása közben, itt a jogállam folyamatos leépítése és az új feudális függés kiépítése történik, itt a magántulajdon szentségének szétrombolása megy. És ez azért a Móricz-könyvekből még nem olvasható ki.”

1 hozzászólás

  1. Nektek az a fájdalmotok, hogy nem a Magyar Bálint, vagy a Hiller elvtárs ossza az 500 milliókat mindenféle kitűzött célfeladatokért, mint a régi “szép” világban!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét