Gábor György filozófus posztját olvasva az ember ismét megerősítve érzi a fájdalmas régi bonmot-ot: Kis ország vagyunk, egy csőcselékünk van.
Rokosszovszkijt, lengyel származású szovjet katonatisztet, főparancsnokot a sztálini nagy tisztogatások idején a lengyel titkosszolgálattal való együttműködés és kémkedés vádjával letartóztatták és börtönbe vetették.
Rokosszovszkij-és-orvos-barátnője
A források szerint állandó fizikai kínzásnak volt kitéve:
több fogát kiverték, három bordáját eltörték, kalapáccsal verték a lábujjait, körmeit letépték és két ízben kivégzőosztag elé állították, ám végül a kivégzés elmaradt. Aztán, miután Németország lerohanta a Szovjetuniót, a nagy tisztogatást követő drámai tiszthiány miatt Sztálin megkegyelmezett neki, kiengedték a börtönből, s hamarosan, mint az egyik legkiválóbb stratéga, előbb vezérőrnagy lett, később marsalli címig emelkedett.
Az anekdota szerint
miután kijött a börtönből, s ráadták a főtiszti egyenruhát, bekísérték Sztálin dolgozószobájába. Nyílt az ajtó, Rokosszovszkij tisztelgett, mire Sztálin megrovóan mérte végig Rokosszovszkijt, s az alábbi baljós kérdést szegezte neki: Mi éjt nappallá téve harcolunk a fasiszták ellen, míg maga ezalatt ráért börtönben üldögélni???
A vicces diktátor
Ez csak azért jutott az eszembe, mert valamelyik dadaista televíziós műsorban Bencsik András, az egykori Népszabadság pártrovatának munkatársa, a Munkásőr c. mértékadó lap szerzője, valamint az MSZMP KB által, érdemeire való tekintettel, magas kitüntetésben részesített, az egykori Magyar Rádió belügyi rovatának tudósítója, Stefka István teli szájjal szidja Radnóti Sándort, Heller Ágnest, Mihály Vajdat és Konrád Györgyöt, mint a levitézlett szellemi korszak utóvédharcosait.
Bencsik és Stefka abszolút következetes.
Azokat a szidalmakat, amelyeket a mostani pártállami időszakban böfögnek ki magukból, szó szerint ugyanazokat mondták volna el az érintettekről – ha alkalmuk nyílott volna rá – a hetvenes-nyolcvanas évek pártállami időszakában.