Koltai Róbert: Nem látom a kiutat ….várom azokat, akik képesek tompítani a gyűlöletet.

Koltai Róbert az elmúlt év decemberében ünnepelte 75. születésnapját. A színész annak a legendás kaposvári színtársulatnak volt a tagja, amelyről ma is, mint követendő példaként beszélnek a szakmában. Számos legendás színházi -, és filmszerep kötődik a nevéhez, belopta magát a nézők szívébe. ”Illetékes elvtársként” egy ország szerette, és idézte.

A művésszel a közelmúltban a 168 óra készített interjút. Koltai beszélt gyermekkori élményeiről, művészi pályájának legemlékezetesebb állomásairól, barátságairól, és szóba kerültek napi közéleti kérdések is.

A Jászai Mari-díjas színész

elmondta, soha nem tette mérlegre a saját életét. Az utolsó nagy fordulatot talán az első filmje a Sose halunk meg elkészítése jelentette. Akkor vidéki színészből egy kicsit filmes is lett, kipróbálhatta magát társ-forgatókönyvíróként és rendezőként is. Utána még nyolc filmet csinált. Hozzátette – kicsit talán keserűen – ha ma kezdené, valószínűleg nem kapna lehetőséget a filmrendezésre:

„Eddig összesen nagyjából 2,3 millióan látták a filmjeimet a mozikban, mégis, amikor két évvel ezelőtt Vámos Miklóssal beadtunk közösen egy filmtervet, kapásból elutasították. Annak idején többször is nekifuthattunk Nógrádi Gáborral a Sose halunk meg forgatókönyvének, sokat dolgoztunk vele, de nem kaszáltak el rögtön a startvonalon.”

Kiemelte, hogy egyformán büszke a drámai szerepeire, és a komikusi vénájára. Arra pedig külön is, hogy a szakma és a közönség is egyformán díjazta:

„Én hiszem, hogy csak a jó drámai színészből lehet nagy komikus. Mi, színészek abból élünk, ami velünk történik, a fájdalmainkból, az örömeinkből. Sírunk-nevetünk. Nincs olyan színész, aki csak sír vagy csak nevet. Amikor Veszprémben Az ügynök halálában Willy Lomanként megríkattam a nézőket, az semmivel nem volt kisebb vagy nagyobb feladat, mint a kabaréban Illetékes elvtársként mosolyt csalni az arcokra.”

Meglepő, hogy magát szakmai értelemben naivnak tartja.

Vagyis, mindig nyitottan lép be egy színpadi szituációba, nem határozza el előre, mit fog csinálni. A próbák elején nem érti, hogy mi történik a figurával, hogyan keveredett egy adott helyzetbe, ezt csak a próbafolyamat során fejti fel. Ugyanakkor optimista is:

„Mindenben meglátom a jót. Mint az apukám, aki, amikor kamaszként eltörtem az egyik lábamat, és felhívtam őt, hogy közöljem a rossz hírt, azt bírta mondani: „Azért a másik lábad tip-top, ugye?” Nem gúnyolódni akart, hanem megvigasztalni. Aztán az is alapvonásom, hogy nagyon tudok lelkesedni, és képes vagyok ezt másokra is átragasztani. Tudok szeretni. Gyűlölködni egyáltalán nem. Haragudni szoktam, olykor nagyon felkapom a vizet, de aztán gyorsan el is száll a mérgem.”

Természetesen beszélt a kaposvári alkotóközösségben töltött időszakáról is.

A színházban, a hetvenes években olyan erős csapat jött össze, hogy mindannyian azt hitték, örökre együtt maradnak. Aztán mégis szétmentek, aminek ezer oka volt, de ennek a fájdalmát a mai napig hordozza:

„Az idő múlásával óhatatlanul együtt jár, hogy akár nagy barátságok is szétszakadhatnak. Sokszor nem is emberi, hanem szakmai okokból. Van, ami nem is reparálható, és ez nagyon fáj. Volt egy barátom, a nevét nem mondom, akivel azon vesztünk össze, hogy szerinte én egy interjúban nem említettem meg a nevét, pedig kellett volna. Eltávolodtunk egymástól, aztán sok év után megpróbáltam rendezni a konfliktust. Kikértem a köztévé archívumából a szóban forgó interjút, és karácsonyi ajándékként elküldtem az illetőnek. Erre még jobban megharagudott, talán kicsit saját magára. Pedig csak nyitni akartam felé. Nem sikerült.”

Szerencsés embernek tartja magát,

mert politikai nézetkülönbségek miatt nem szakadt meg egyetlen barátsága sem:

„Soha nem úgy válogattam a barátaimat, hogy ideológiai alapon egy oldalon álljunk. Talán az egyik legfontosabb barátságom Sándor Györgyhöz fűz, szinte testvéri a viszonyunk, holott sokszor nagyon mást gondolunk a politikáról. De nagyon közel érzem magamhoz Gáspár Sándort is, akivel szintén nem mindig ugyanúgy látjuk a közéletet.

A nyáron vendég voltam az ATV-ben, és élő adásban elmondtam egy Ady-verset, a Párisban járt az Őszt. Hetekkel később felhívott a Sanyi, hogy elmondja, lenyűgözte az a versmondásom. Engem meg az ő színészete nyűgöz le. Soha nem volt téma közöttünk a politika, a legfontosabb dologban pedig egyetértünk: pontosan ki tudjuk szúrni, ha valaki hamisan játszik vagy épp zseniális alakítást nyújt. Móricz valahogy így fogalmaz: aki rossz ember, az számomra nem létezik. Én is a jó emberek társaságát keresem.”

Nem titkolta, hogy érdekli a közélet, napi szinten követi az eseményeket:

„Sok mindent nézek és olvasok, de ha bármelyik csatornán megérzem a gyűlöletet, onnan azonnal elkapcsolok. Azt nem bírom. Pártfüggetlenül.”

Sok minden történik az országban, ami felháborítja, ami fájdalmat okoz neki:

„Fáj az igazságtalanság, a sok túlzás. De az is fáj, hogy nem látom a kiutat. Nem látom azokat a politikusokat, akik valami újat akarnának-tudnának tenni. Várom a tehetséges fiatal politikusokat, akik képesek lehetnek tompítani a gyűlöletet.”