Konok Péter: a szüleim meséltek a bombákról. A hangokról….

Konok Péter történész-közíró legújabb bejegyzése közösségi oldalán, alighanem mindannyiunk döbbent tanácstalanságát is megfogalmazza.

A szüleim meséltek a bombákról, a hangokról.

Nem is annyira a robbanások dörejéről, inkább a búgásról, ahogy a közönyös Liberatorok lustán beúsztak föléjük (föléjük, akik gyerekek voltak, nem pusztítandó vasút vagy gyárüzem), ahogy nem lehetett tudni, hová, mikor zuhan a sűrített halál, ahogy tíz centi vagy néhány másodperc lehetett a választóvonal. Ahogy tíz körömmel bevakarták magukat a földbe, bárhová, csak a légópincébe nem, mert elviselhetetlen volt a gondolat, hogy a föld megfojtja őket, hogy rájuk szakad.
Én semmit nem tudok erről; nekem ezek csak történetek. De a szüleim máig nyugtalanok lesznek a repülőgépek (kövér, derűs fémszivarok itt és most, kövér, derűs emberek szállnak rajtuk új élmények felé, én is kövér, derűs ember szeretnék lenni, eltépve a gravitáció érthetetlen nyűgeit) búgásától.
Én ezt csak elképzelni tudom (én ezt nem tudom elképzelni; nem lehet).
De máshol (még máshol, egyre közelebb) ez a valóság. Most. És mégis vannak emberek, vannak intézmények, kormányok, pártok, de főleg emberek, végső soron mindig emberekről van szó – ott ülnek mellettünk a buszon, kommentelnek a posztjaink alatt, szívet küldenek vagy átkokat, és ha szelfit lövünk valahol, ott téblábolnak a háttérben, mindennapjaink részei –, akik azt mondják: Hajrá! Minket nem érdekel. Biztos szükség van rá. Ilyen világ. Nem érint. Kétségkívül sajnálatos, de egyéni nyomor. Ne tessék ezzel belerondítani lakájos életünkbe. Megvan nekünk a magunk baja.
Ez csak háború, mindennapos eset.
Kerítésemberek; arcuk, mint a bombák. (Arcuk, mint az enyém, mint akárkié.) Hangjuk, mint a bombázók motorjainak búgása. (Semmi különös nincs a hangjukban.) Azzal kívánnak jó éjszakát a saját gyerekeiknek. Búgnak. Utána jól alszanak. (Én rosszul alszom.) Szégyellem, hogy vannak.
Lassan már azt is szégyellem, hogy vagyok.

(Szerző: Konok Péter)

Kapcsolódó