Konok Péter: Tegnap este egy kicsit belenézhettem a NER szemeibe

Tulajdonképpen mindegy is, kinek az arcából néznek vissza ránk ezek a szemek, a NER nem igazán egyéni – amolyan csoportidentitás inkább, az irányított rablás és a dirigált cinizmus véd- és dacszövetsége.

Persze, nem a NER igazi irányítóiról van szó,

ők nemigen hozzáférhetők az egyszerű emberi erőforrások számára, csak az ilyen kis lakájokról, haszonélvezőkről, akik távolabbról, egymással is tusakodva dugdossák szalonnás nyársaikat a nerközös tűz felé.

Szabad- helyett Kötöttfogás „NERlepetésvendéggel”

Alig ismerem ezt a sajátos belvilágot. Elég ritkán fordítok fel olyan nagy, lapos köveket, amikre „Magyar Idők, „888”, „Echo TV”, vagy ilyesmi van írva, ezért nem szoktam szembesülni az alattuk nyüzsgő bizarr élővilággal. Erről a fickóról sem tudtam, kicsoda-micsoda, és ez így is maradt. Most sem tudom, valószínűleg ő maga sem tudja. A NER efféle obsitosai ugyanis valójában mimikrilények. Van hitük, de az mindig a hatalom hite. Vagy inkább a hit a hatalomban. Szolgalelkűségük radikális, megalkuvásban a végsőkig is elmennek, kifejezetten szélsőséges konformisták, a status quo forradalmárai. Régebben KISZ-titkárok lettek volna (ahogy egy-két generációval idősebb hűbéruraik azok is voltak), korábban leventeoktatók, mamelukok, Bach-huszárok, és így tovább.

Mindenesetre, a tegnapi fickó kimondta, amit ki kellett mondania.

Idegesítően, nyeglén, bunkó módon, cinikusan. (Én nehezen bírom az ilyesmit, nem tudom lekezelő nyugalommal kezelni, alkati kérdés.)
Mert mi elmagyarázhatjuk ezerszer is, hogy a NER az intézményesített szociopátia uralma, de ha egy virtigli NER-szociopata élesben, pacekba kijelenti, hogy neki fontosabbak a focistadionok, mint a kórházak, az mégiscsak más. Hatásosabb. Hogy viccelt? Fenét! Nézzük már meg a valóságot egy pillanatra: ők így viccelnek.

A NER tulajdonképpen a saját létét is tagadja.

– Hogy tehetnénk róla? – háborodnak fel. – Nem is létezünk, ti mindenben a NER-t látjátok – ez a válasza a problémákra (miközben mumusok hadát kiabálja az ágyunk alá). – Jaj, mindig ez a gyűlölködés! – kiabálja sértetten a NER, mikor gyűlöletes tetteiről van szó. – Naná, már vártam, mikor jön Putyin – vigyorog, mikor szóba kerülnek putyini módszerei. – Na, most jön a homofóbia vádja! – kel ki magából a NER egy kiadós buzizás után.

A teljes öntagadás válik totális állítássá.

Ne legyenek kétségeink: a NER hisz a saját kvázivalóságában. Nem abban persze, hogy az A valóság, de haszonelvű: ez működik, ez kell, hogy működjön, és csakis úgy működhet, ha váltig ragaszkodnak hozzá, ha minden mást nemlétezőnek tekintenek. A NER voltaképpen úgy tagadja magát, hogy tagadja az egész világot, ami a NER-en kívül esik. Azt a testet is, amin parazitaként élősködik. Ironikus (és morálisan inverz) módon a NER olyan, mintha a régi 68-as jelmondatot illusztrálná: „Megvalósítom a vágyaimat, mert hiszek a vágyaim valóságában.”

A NER nem állam (a pénzbehajtáson és az erőszakszervezetek működtetésén kívül alig lát már el bármiféle klasszikus állami feladatot), a NER nem rendszer (bár a rendszerből fakad), a NER valójában még csak nem is politika. Afféle társadalmi tudatállapot, ami egy rablókompániában anyagiasul. Nincs ideológiája sem, csak lózungjai és direktívái.

A NER szemeiben üresség van.

Tudom, tegnap este kicsit belenézhettem. Bábuk tompa üvegtekintete ez. De nagyon észnél kell lennünk, nagyon oda kell figyelnünk ezekre a bábukra. Életet lehelt beléjük egy kudarcos történelem, egy emberfaló gazdasági rendszer, egy kannibállá torzuló társadalom – valójában mi magunk.
Nem, ettől még nem tükör a NER szeme. Nem magunkat látjuk benne. Figyelmeztetést látunk, hogy ne legyünk ilyenek. Soha. Csak akkor van esélyünk.

De akkor van.