Kövér László nemcsak a Fidesz, hanem az ország szégyene is!

„… egy normális homoszexuális tudja, hogy a világ rendje micsoda, hogy ő így született, ilyenné lett. Próbál ehhez a világhoz alkalmazkodni úgy, hogy nem tartja magát feltétlenül egyenrangúnak”

Kampány van, na – az pedig dübörög…

Nem akarok álszent lenni: tudom, sok mindent lehet ilyenkor mondani, és még többet mondanak is. Akár olyasmit, ami sérti még az ő zalaptákolmányukat is.

Az ember azért még mindig azt hiszi, hogy van valahol valami határ – aztán tapasztalja, hogy tévedett. Igaz, legalább „gyógyítani” nem akarja őket…

Vajon miféle közönség lehet az, amelyiknek Kövér beszél? És amelyik végighallgatja, nyilván nagy tetszéssel? És mit szabad például nekem legalább gondolnom erről a közönségről, anélkül, hogy „dehumanizálnám” őket..?

Tulajdonképpen valahogy illik a téma az EP-kampányhoz – egy ideje már mintegy mellékesen, hiszen sok EU-s országban nagyjából rendezték a kérdést, vagy közel vannak hozzá. Mi persze messze vagyunk a dolog rendezésétől, sőt: Soros Györgyön kívül a homoszexuálisok stb. is tárgyai a fideszes uszításnak. Az ellenzékkel, a bérencekkel, a libsikkel, az élettársi kapcsolatban élőkkel, a biciklistákkal meg Gyurcsánnyal és Gyurcsánynéval együtt…

Kövér azt is megengedte magának, hogy a gyermekekre vágyó homoszexuális párokat lényegében a pedofilokkal együtt emlegesse:

Erkölcsi értelemben, semmi különbség nincs egy pedofil magatartása között, meg a között, aki ezt követeli. Mindkettő esetben a gyermek egy tárgy, egy élvezeti cikk, a kiteljesedés, az önmegvalósítás eszköze.

Én meg arra gondolok, hogy a „gyermekszerető” magyar társadalomban hány gyermek élhet borzalmas körülmények között heteroszexuális szüleikkel… De ez itt mindegy is: az a lényeg, hogy a „magyar országgyűlés elnöke” (sic!) beszélt így.

És amikor a „parlament” az EP-választás után újra összeül, Kövér László a tőle megszokott késéssel bevonul, mint egy fenevad, elfoglalja a helyét, a jelenlévők pedig fölállva köszöntik… Majd a képviselők – az ellenzékiek (többsége) is! – így kezdik felszólalásukat:

– Tisztelt Elnök Úr!

Ki érti ezt?! Hogy lehet ilyen szégyennel ennyire megbékélni?