“Közjogi méltóságok” ámokfutása – Madách után Kölcseyt rángatták le magukhoz a sárba

Madách után Kölcseyt rángatták le magukhoz a sárba. Régóta látszik: a magyar kultúra progresszív, akár liberális nagyjai sem menekülhetnek: a NER mindenkit meggyaláz, akihez hozzáér, akit “ünnepel”.

A minap Kövér László mondott jóindulattal eszelősnek, tárgyilagosan nézve középkoriasan fundamentalistának, újabb időkre emlékezve uszítónak, emberellenesnek, nem mellékesen pedig – ahogy a NER-világban jó ideje szokásos – homofób módon “tréfálkozós”, buzizónak minősülő beszédet. Most a Himnusz ürügyén Kölcsey is sorra került: a magyar történelem egyik legtisztább személyiségét és versét “ünnepelve” a miniszterelnök tartott legalábbis félelmetesnek nevezhető szónoklatot.

Félelmetesnek, ha képesek vagyunk egyáltalán fölfogni, megérteni azt a gátlástalanságot, ahogy Orbán folyamatosan a legprimitívebb indulatokra játszik.

  • És félelmetesnek, ha arra gondolunk, szavai egy régóta megbomlott elme “gondolatait” fejezik ki.
  • Félelmetes az is, hogy ez az elképesztő beszéd egy református templomban hangozhatott el, Szatmárcsekén. Ennél nagyobb hűtlenséget most nem tudok elképzelni.
  • Félelmetes az is, hogy az egykori Magyar Köztársaságból Orbániává torzult állam két “közjogi főméltóságáról” kell beszélnünk.

Mennyire szánalmas, vagy inkább mennyire megvetendő,

ahogy a NER miniszterelnöke folyamatosan amagyaremberekben meglévő frusztráltságot, kisebbrendűségi érzést “gondozza”, amikor arról hablatyol, hogy Magyarország ma is magyar ország… Azt is mondta Orbán,

“ha arra a lehetetlen vállalkozásra adnánk a fejünket, hogy egyetlen műbe sűrítsünk mindent, ami magyar, pontosabban ami a magyart magyarrá teszi, akkor a Himnuszt kellene választanunk. Ezért méltó és igazságos, hogy a magyar kultúra napja a Himnusz megszületésének napja legyen.”

Ha arra gondolok, mivé lett ez az ország az Orbán-uralom alatt, hogyan is teremthette meg magának az önkényuralmat a fogyatékos, ám mégis intézményesült demokrácia évei után, annak lerombolásával, hát akkor inkább József Attila Hazám című versét választanám. Vagy az Ős patkány terjeszt kórt…. Esetleg Vörösmarty Országháza című művét:

“Neve: szolgálj és ne láss bért.
Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: halj meg más javáért.
Neve szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok.”

Az egészében hagymázas beszédnek – “nekünk, magyaroknak is, mint minden keresztény népnek” – vannak elképesztőnek nevezhető mondatai

Bár, ha meggondoljuk, szinte mindent hallottunk már, és szégyenünkre hozzájuk is szoktunk… Ezen leginkább csak kínosan mosolyoghatunk:

“Talán térdeljünk le a focipálya közepén?”

Ugyan már: fütyüljük ki, buzizzuk le azokat, akik ilyet tesznek – elvégre mi büszke magyarok vagyunk… És persze ordítsuk minden lehető és lehetetlen alkalommal, hogy “szlovákok, nincsen hazátok”, meg “utálunk, szar Románia”… Trianonozzunk, mert úgy megyünk előre, nem hátra… Vannak azonban e beszédnek olyan részletei, amelyek után megkérhetnénk a NER-miniszterelnököt, ugyan konkretizálja kicsit, mire is gondolt:

“Sok olyan nép volt, melyeknek sorsáról a Történelem Ura másképpen rendelkezett, és úgy tűnik, most is vannak olyanok, melyek eltűnésre ítéltettek, és ez éppen most teljesedik be rajtuk.”

Próbálom az üzenet aktuális tartalmát megfejteni, de bevallom, nem megy. Próbálom elképzelni, hogy e mondat hogyan hangoznék a mai Németország kancellárja szájából, de ez sem megy… Aztán hogyan értelmezzük a következő “költői képet”:

“az összehúzódó és kitáguló szív ritmusához igazodó Magyarország most éppen az összehúzódzkodás állapotában van”?

Vajon mikor fogunk “kitágulni”, ha az Európai Unióban éppen “összehúzódzkodunk”?

A folyamatos, keresztényinek mondott, valójában sátáni történelemurazás, jóistenkedés közben előkerültek régóta ismert panelek a brüsszeli bürokratákról, a náci Németország, a Szovjetunió és az EU közti párhuzamról stb. A továbbiakban a szónok két “gondolatára” térek csak ki.

“Legnagyobb küzdelmeinket hol békés, hol háborús eszközökkel, valójában mindig azért vívtuk, hogy azok maradhassunk, akik vagyunk.”

Ez olyan “szép”, hogy föl kellene vésni a Szabadság téri gábrieles szoborra: legalább annyira hazug és aljas. És még ez:

“hagyjuk, hogy az önjelölt, hazátlan és liberális cenzorok megrostálják és átírják a magyarok történelmét?”

Itt – itt is – jó, ha megfeledkezünk Kölcseyről, az egész liberális reformkorról, s mindarról, amit azóta élt át az ország. És érjük be azzal a szégyenletes ténnyel, hogy a mai Európában egyedül a NER-miniszterelnök zsidózhat: kissé kódoltan ugyan, de meglehetős rendszerességgel. Körülbelül olyan gyakorisággal, ahogy cégéres antiszemitákat tüntetnek ki… Hiába, a NER-híveket nagyrészt rasszista-antiszemita érzelmek tartják össze – meg kell adni számukra a mindennapi kenyeret… Igaz, egyre erősebb a gyanú, hogy Orbán a maga kenyerét osztogatja.

A “Magyar Kultúra Napján” Orbánia urai a kulturálatlanságot, a barbár és rabló önkényuralmat, és az országra ráborított giccset ünnepelték

Önmagukat. És nem csak itthon: Gulyás Gergely például Dunaszerdahelyen mondott hibbantnak tűnő, valójában szégyenletes, EU-ellenes beszédet. Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy Orbánia szégyene kulturálisan és morálisan aligha élhető túl, vagy a NER bukása után is generációkon keresztül mérgezi a magyar közéletet, társadalmat. Legalábbis itt, “Kis-Magyarországon”…