Banánköztársaság
Központosított állami várandósság – kockázatok és mellékhatások
2022. július 1-jétől kizárólag állami meddőségi klinikákon kezelhetők Magyarországon az erre jogosult nők – ez áll a parlamenthez benyújtott egyes vagyongazdálkodási kérdésekről szóló törvényjavaslat módosításai között, amit az Mfor.hu vett észre.
A törvényjavaslat indoklása szerint
“Magyarországon a demográfiai kihívások állami szerepvállalást igényelnek, ezért a jövőben az emberi reprodukcióra irányuló különleges eljárások elvégzése kizárólagosan állami fenntartású egészségügyi szolgáltató, valamint az egységes állami egészségügyi irányítás részét képező, a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványokról szóló törvény szerinti klinikai központ hatáskörébe kerül”.
A módosítás arra is kitér, hogy
a meddőségi kezeléseket csak az állam végezheti el 2022. július 1-jétől.
Azoknak a szolgáltatóknak az engedélye,
amely ezeknek a feltételeknek nem felel meg, 2022. június 30-án hatályát veszíti – írja az Mfor.hu. A portál szerint
a meddőségi kezelésre szoruló nők így csak 2021. szeptember 30-ig köthetnek a magánkézben lévő három intézménnyel szerződést.
(Az alábbiakat egy éve írtam. Nem, hogy nem veszített az aktualitásából, sőt…)
Gyereket várnak. Mármint a kormány népességpolitikai illetékesei
Nem is akármennyit. Pontosan négyezret. És nem is akárkiktől. A Ratkó-unokáktól. Azoktól, akiknél korábban valami miatt elmaradt a baby boom. És ez a valami az, amiről sem akkor, sem most, amikor a meddőségi központok államosításáról döntöttek, nem vettek tudomást. Félő, hogy nagy árat fizetnek az ingyenes lombikbébi-programban résztvevők és az így született gyerekek. Ám ez pénzben aligha mérhető.
Nem hozták a papírformát
A kormány családvédelmi intézkedései éppen azokra nem voltak ösztönző hatással, akiket megcéloztak velük. Talán, mert náluk eleve hiányzott egy fontos feltétel, jelesül maga a család. A szóban forgó fiatalok olyan kedvezményekben részesülhettek volna, amelyek meghozzák a kedvet a második, a harmadik, sőt, akár a negyedik gyermek vállalásához. Csak, hogy ehhez kellett volna az első csemete. Na, ez az, ami, azaz aki elmaradt. Pedig hatalmas volt a várakozás. Pontosabban az elvárás a potenciális szülőkkel szemben. Demográfiai áttörést reméltek tőlük, azt, hogy ők lesznek a magyarság fennmaradásának zálogai. Nem lettek. A hetvenes évek szülöttei, vagyis a Ratkó-unokák hatalmas csalódást okoztak. Na de most! Újra célkeresztbe kerültek. Ezúttal az ingyenlombikkal próbálják „jobb belátásra” bírni őket.
Adódik a kérdés, hogy ha a pénzügyi ösztönzőkre immunisnak bizonyult ez a generáció, vajon mit várnak a meddőségi ellátás díjmentessé tételétől az illetékesek?
Mivel ismét ugyanaz a célcsoport, talán érdemes lett volna megnézni, vajon a demográfiai robbanás elmaradásának korábban mi lehetett az oka. Ám hiába keresünk magyarázatot, nincs (vagy nem nyilvános) olyan kutatás, tanulmány, amely választ adna erre a kérdésre. Jobb híján csak feltételezésekre hagyatkozhatunk.
Ha abból indulunk ki, hogy a gyermekvállalásnak csupán néhány, de meghatározó feltétele van,
viszonylag egyszerűen rátalálhatunk arra a neuralgikus pontra, amely meggátolta a Ratkó-unokák tömeges családalapítását. Az egyik legfontosabb az egzisztenciális szempont. Az, hogy legyen hova érkeznie a születendő gyereknek és legyen meg az az anyagi biztonság, ami ideig-óráig, de garantálja a felnevelése költségeit. A megelőlegezett családtámogatási intézkedések elvileg ezt voltak hivatottak megteremteni, ám a hatás elmaradt. A megoldás tehát másutt keresendő! A személyi feltételek között. Becslések szerint csaknem 150 ezer pár küzd meddőséggel, jóllehet, többségük – fizikailag – alkalmas a gyermekvállalásra. És mivel ez így van, a kör leszűkült.
A lelki tényezőkre.
Amikor egynél több embernél megfigyelhető egy bizonyos magatartási forma, felvetődik annak globálisabb, az egyénen túlmutató oka. Az úgynevezett evolúciós pszichológia a lélektan viszonylag új területe, amely arra keresi a választ, hogy vajon mely viselkedési formák szolgálják leginkább az egyén és a faj (mármint az emberi) fennmaradását. Ebből a megközelítésből az amúgy az X generációba tartozók renitens viselkedése paradox jelenségnek mondható. Viselkedésükkel ugyanis éppen, hogy gátolják a „faj fennmaradását”. Mindezt tudattalanul, valami rejtélyes okból teszik, amiért ráadásul még bűntudatuk is van.
Jóllehet, átfogó felmérést nem végeztek a Ratkó-gyerekek körében,
sejthető, hogy szinte mindannyian láthatatlan terhet cipelnek. Egyikük sem lehet biztos abban, hogy annak idején szüleik szerelmének gyümölcseként, várva várt gyerekként jöttek a világra, avagy kényszerből, a Rákosi rendszer egyik legbrutálisabb rendelkezése, az abortusztilalom „következményeként”. Még a boldog, kiegyensúlyozott, szerető családban felnövekvők sem tudhatták, vajon tényleg akarták-e őket. Ez a bizonytalanság tömegek életét keserítették meg, lelki sebeiket pedig akaratlanul is átörökítették gyermekeikre.
Az elutasítottság traumája
Így nevezik a pszichológiában azt az összetett, a tudat szintjére nem, vagy csak ritkán kerülő érzést, amikor az ember folyton-folyvást megkérdőjelezi saját „létjogosultságát”. Egyre több kutatás mutat rá arra, hogy a nemkívánatosság okozta sérülések már születés előtt kialakulnak, gyógyíthatatlan sebeket ejtve a magzat génjeiben. Míg sokáig afféle lila ködös pszichologizálásnak tartották ezeket az elképzeléseket, manapság pontosan tudják, hogy igenis, valós deformitásokról van szó. Ha az anya szervezetében sok a stresszhormon (kortizol), az bizonyítottan károsítja a születendő gyermeket. Ám ezek a hatások sokszor nem láthatóak, sőt, laborvizsgálatokkal sem mutathatók ki. A traumatizáltság általában soha nem derül ki. Legalábbis az érintett nem tud róla. Éppen ezért „adhatja át” a gyermekének.
„Nagyanyánk gyerekkori fájdalmai, nehézségei, szenvedései megjelentek abban, ahogy később anyánkkal bánt, amit aztán anyánk nekünk adott tovább. Az elutasítottság traumáját, ha nem dolgozzuk fel, úgy passzoljuk tovább a gyerekeinknek, ők meg az unokáiknak, mint a forró krumplit.”
– fogalmaz Orvos-Tóth Noémi „Örökölt sors” című könyvében. A generációkon átívelő lelki traumákkal összefüggésben főleg a holokauszt-túlélők gyermekeinél és unokáinál jelentkező pszichés zavarokat említi a szakirodalom. Több kutatás is rámutatott az úgynevezett Auschwitz-szindróma nemzedékeket mérgező jellegére. Néhány vizsgálat azonban arra is kitért, hogy a leszármazottak körében feltűnően sok a szingli és a gyermektelen. Ez utóbbi jelenséget az igencsak beszédes, „Kaddis-szindróma” kifejezéssel illetik (utalva ezzel Kertész Imre: „Kaddis a meg nem született gyermekért” című könyvére).
És hogy miként kapcsolódik mindez az evolúciós pszichológiához?
Darwin óta ismerjük a természetes kiválasztódás fogalmát, vagyis azt, hogy a természet az egészséges egyedeket „hozza helyzetbe”, ha reprodukcióról van szó. A testileg és lelkileg egészségeseket. Márpedig, ha így van, akkor érthető, hogy a lelki sérülésekkel küzdők e téren vesztes pozícióból indulnak.
Akárcsak a túlélők traumája, ugyanúgy az elutasítottság traumája is nemzedékről nemzedékre száll, megpecsételve ezzel a mit sem sejtő utódok sorsát. És – bármilyen furcsának tűnik – nemcsak a holokauszt-túlélők utódai, a Ratkó-unokák is érintettek lehetnek a Kaddis-szindrómában. A génjeikben hordozott sebek megakadályozzák őket a gyermekvállalásban.
A legtöbbször azonban az érintetteknek fogalmuk sincs érintett mivoltukról
A családi titokká kövesedett egykori traumák tudattalanul égtek bele a generációk lelkébe, így akaratlanul adták tovább a stafétát a következő nemzedék tagjainak. Ám elérkezik egy pont (jellemzően az unokáknál), amikor ezek a láthatatlan sérülések megálljt parancsolnak, és az amúgy szülőképes nők és nemzőképes férfiak gyermekvállalási próbálkozásai rendre kudarcba fulladnak.
Egyértelműen nem jelenthető ki, hogy a Ratkó-unokák kizárólag emiatt okoztak csalódást, de hogy számolni kell ezekkel a pszichés hatásokkal, az biztosra vehető. Mint ahogy az is valószínű, hogy a népesedési illetékesek nem számoltak ezzel. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a második Orbán-kormány 2013-ban külön demográfiai munkacsoportot hívott életre azzal a céllal, hogy a még gyermekvállalási korban lévő 1973-1977-ben született nagy létszámú generációt családalapításra ösztönözzék. Nagy volt a tét. Tudták, hogy ha az intézkedések nem hoznak eredményt, a következő, jóval alacsonyabb létszámú generáció már képtelen lesz fordítani a termékenységi trendeken. Beigazolódott a félelmük. Támogatások ide, hitelek oda, a „célcsoport” nem hozta a várt demográfiai robbanást, elmaradt a baby boom.
A családbarát kormány azonban – ahogy azt ígérték – nem engedi el a kezét senkinek
Kiváltképp’ a Ratkó-unokákat nem engedik el csak úgy. Immár másodszor kerültek a népesedési program fókuszába. Ezúttal a meddőségi központokba mennek utánuk. Elvégre, ha valahol, ott még elérhetőek. Aligha véletlen, hogy éppen most államosítottak több meddőségi centrumot és tették ingyenessé a lombik kezeléseket (ideértve a legdrágább diagnosztikai vizsgálatokat és a gyógyszereket).
Egy apróságnak aligha mondható szempontot azonban ezúttal sem vettek figyelembe:
a gyermekvállalás lelki akadályoztatását, vagyis a pszichés meddőséget. A centrumokban pszichológusok nem, vagy csak elvétve találhatók, a párok akárcsak eddig, úgy a jövőben is magukra maradnak a kérdéseikkel és problémáikkal. Mivel a lombik programban való részvételt az anyagi lehetőségek immár nem limitálják, így határ a csillagos ég. Persze, a nagy számok törvénye szerint előfordulhat, hogy az amúgy pszichés meddőségben szenvedőkre is rámosolyog a szerencse és megszületik a várva várt gyerek. És ez a gyerek – a természetes szelekció hatásaival dacolva – hűségesen viszi tovább a felmenők traumáját. Kamatos kamattal megfizetve az ingyenlombik árát.
